Hónap: 2024 március

– interjú Kisvarga Anikával és Domján Julcsival a Zabella Zine alapítóival.

D. Dominika: – Miből indult a Zabella gondolata? Mi inspirált benneteket?

Egyetemista korunkban lakótársak voltunk az Izabella utcában – innen ered a Zabella név -, ahol egyre több fióknak írt szövegeinket mutattuk meg egymásnak. Ahogy olvastuk az  írásokat, rengeteg ponton tudtunk egymáshoz kapcsolódni, és egyre inkább azt éreztük, hogy ezeket nagyon klassz lenne megmutatni másoknak is.

2019-ben egy tavaszi reggelen, egy kis Móricz Zsigmond körtéri kávézóban arról ábrándoztunk, hogyan tudnánk eljuttatni másokhoz is ezeket az írásos szerzeményeket. 

Egy közösségi formátumban kezdtünk el gondolkozni, a zine-ben, amely nem csupán a publikálás örömét tudja hozni magával, de lehetőséget ad a kapcsolódásra is. 

Nagyon tetszettek a zine műfaj jellegzetességei, hogy szabad, mozgalmas kereteket biztosít, független, izgalmas, és rendkívül inspiratívan tud hatni az alkotókra. 

Nagy ívű önismereti utat jártunk be a kiadványok által, amelynek első lépései közé tartozott az az elhatározás, hogy megmutassuk az írásainkat.

Nagyon megnyugtató volt ezt a Zabella keretein belül tenni, hiszen az önfeltárás, önkifejezés egy igen érzékeny folyamat és boldogan látjuk, hogy sok fiatal választ minket első publikációs felületként, ezúton is köszönjük nekik.

D. Dominika: – Mik a távoli célotok?

Továbbra is dolgozunk a zine-eken. Évente legalább kettő közösségi lapszámot szeretnénk megjelentetni, hasonló módszerekkel és együttműködésekkel, mint a korábbi kiadványok esetében. 

A közösségépítésre egyre nagyobb hangsúlyt tervezünk fektetni, hosszabb távon futó workshopok, műhelyek, kollaborációk szervezésével, amelyeken különböző művészetterápiás módszereket használunk. Folyamatosan tanulunk és bővítjük az eszköztárunkat, jelenleg képződő irodalomterapeuták vagyunk, és részt veszünk különböző belföldi, külföldi képzéseken is többnyire performansz, dráma és kreatív írás témában. 

D. Dominika: – Mit szerettek benne a legjobban (a munkafolyamatban, a közös munkában)?

A kapcsolódást. Amikor egyedül írunk, gyakoroljuk az őszinteséget, a lelassulást és kapcsolódunk önmagunkhoz, a belső megélésekhez, félelmekhez, vágyakhoz, korábban még ki nem mondott gondolatokhoz. 

Úgy gondoljuk, hogy az írás legnagyobb ereje az együttes feldolgozásban, megosztásban van. Minden lapszámbemutató, felolvasás vagy workshop alkalmával a közösségben való megosztás elsöprő erővel bír:

teljesen más tapasztalás először csak otthon elolvasni, egyedül értelmezni az írásokat, hiszen az más értelmezéseket, érzéseket adhat, míg a közös felolvasások alkalmával arcokat is társíthatunk a szövegekhez, mi több, az írókkal beszélgethetünk és ezáltal egy teljesen más minőségben érkezhetünk meg a folyamatokba. 

Számunkra minden zine egyfajta önkifejezés, kapcsolódás, szabadság. Általa mindenki képviselheti magát, megismerkedhet irodalom-és illusztráció kedvelőkkel, laza keretek között alkothat. És amikor a kezedbe veszel egy nyomtatott példányt, lehetőséged van lelassulni, elmerülni a különböző vizuális világok és őszinte sorok között. 

D. Dominika: – Hogyan zajlik nálatok egy workshop?

Eddig főleg irodalmi zine-készítő workshopokat tartottunk, amik kiscsoportos, pár órás foglalkozások voltak. Benne keverednek különböző eszközök, legyen szó kreatív írásról, irodalom terápiáról, kollázsról, zine készítéséről. 

Nemrég egy dráma workshopnak is házigazdái voltunk, ami számunkra is egy kicsit komfortzónán kívüli élmény volt, de nagyon élveztük. Hosszú távon szeretnénk a drámában rejlő lehetőségeket is bevinni a workshopjainkba.

Ezekkel a foglalkozásokkal az a célunk, hogy a résztvevők kizökkenhessenek a mindennapi rutinból, és egy megtartó, nyitott közösség részeséként megtapasztalhassák a flow élményt. Továbbá teret és időt biztosítunk nekik arra, hogy képesek legyenek magukra és egymásra hangolódni. A foglalkozás előzetes tudást, előképzettséget nem igényel. A workshopokon mindig egy olyan témában merülünk el, amely aktuálisan hozzánk is közel áll, így mi is aktívan részt tudunk venni a feldolgozási folyamatokban. Dolgoztunk már korábban a klímaszorongás, kapcsolati dinamikák, önismeret témaköreivel.

D. Dominika: – Milyen szerepet játszik az életetekben az írás?

Számunkra az írás mindig is több volt mint hobbi:

egyfajta önreflektív, terápiás eszköz, az elmélyülést, az elcsendesülést, az önmagunkhoz való kapcsolódást jelképezi.

Gyógyító hatással bír mind egyéni, mind közösségi feldolgozásban. Mindketten régóta írunk naplót, verseket, szövegeket, kísérletezünk különböző technikákkal.

D. Dominika: – Hány éve dolgoztok rajta, milyen nagyobb nevekkel dolgoztatok már együtt?

2019 szeptemberében jelent meg az első Zabella Zine. Azóta 12 lapszám született, mindegyiket más grafikusok, illusztrátorok és vendégverselők munkái színesítik. 

A kiadványok kapcsán tudatosan nem kollaborálunk nagy nevekkel, mi a magukat kezdőnek vagy feltörekvőknek tartó alkotókkal dolgozunk együtt. Célunk, hogy esélyt adjunk minden kreatív egyénnek, aki ír és rajzol. Így a zine-ekben résztvevők nem csupán a publikálás örömével ismerkedhetnek, hanem egy alkotói közösség részévé is válhatnak, ahol nyitott kereteken belül kísérletezhetnek, próbálhatnak ki új dolgokat és tanulhatnak egymástól.

Workshopokat tartottunk és szerveztünk például Ádám Annával és az ír Crooked House Theatre-rel, amelyek a kreatív írás, dráma, performansz művészet területeire fókuszáltak.

Kerekasztal-beszélgetésen pedig volt szerencsénk Istvánkó Beával, az ISBN könyvesbolt és galéria tulajdonosával, Nagy Kristóffal, a Fordulat Folyóirat csapat tagjával, illetve Déri Ákossal, az Open Books munkatársával gondolatokat megosztani. Nem utolsó sorban pedig többször kollaboráltunk már a Háttérzaj irodalmi litzine csapattal.

D. Dominika: – Meg lehet esetleg pár érdekes tény rólatok, amit esetleg nem tudhatnak rólatok?

Mindketten szeretett Zala megyénkből költöztünk a nagyvárosba, kezdetben egyetemi tanulmányok miatt, jelenleg itt élünk.

Anika magyart tanít külföldieknek és angolt magyaroknak, jelenleg nyelviskolában és magántanárként tevékenykedik. Képződő irodalomterapeuta, lelkes természetjáró, magyar alter zene és kutya rajongó. 6 éves korában kizárólag a szerelmeiről, jelenleg más témákról is ír.

Julcsi most szabadúszó szövegíróként tevékenykedik. Közel áll hozzá a társadalmi érzékenyítés és környezetvédelem, igyekszik ilyen projektekbe is fektetni az energiáját. Nagyon rajong a zine-ekért, bárhol jár, mindig eggyel több kiadvánnyal tér haza. Élete első verse, amit alsó tagozatban írt, egy macskáról szól.

/Szerző: Domokos Dominika/

A cover fotó készítője: Vörös Niki

A többi közös kép készítője: Pusztai Ádám

– könyvajánló B. D . Alíz Ghost of you c. könyvéről.

Alkoholizmus, depresszió, veszteség, szerelem. B.D. Alíz könyve bővelkedik az érzelmekben. Az írónő kézen fog, és megmutatja a lélek legmélyebb részeit. Mindeközben finoman szövi a múlt és jelen szálait, szereplőinek karakterfejlődése és a titkok felfedése pedig magával ragadja olvasóit.

A történet főszereplőjének, Luke-nak egy bizonyos időszakát ismerjük meg, amiről bővebben pszichológusának mesél a találkozóik alatt. A könyv előrehaladtával karakterfejlődése és az élettől kapott pofonjai hamar sorsközösséget találnak a hasonlóan mélyérzésű olvasókkal.

„A napjait szinte csak szellemként élő fiú az ülések előrehaladtával kezd kikeveredni az önmarcangolás ördögi köréből, de a múltjában elkövetett hiba folyton visszarántja a mélybe. Luke elhatározza, hogy megpróbál felülemelkedni a depresszión és a folytonos iváson, hogy újból el tudjon kezdeni élni De mi van akkor, ha már nem látja tisztán, miért lenne érdemes?”

Ez a történet egyszere lebilincselő és kiszámíthatatlan. Amilyen maga az élet is. A fiatal írónő története tiszta képet ad arról, mi is a család, és hogy bár érnek minket nehézségek, mindig van miért, vagy éppen kiért küzdenünk.

/Szerző: Filotás Karina(FISZ Tag)

– interjú B. D. Alízzal, ifjúsági íróval.

D. Dominika: – Mikor kezdted az írást?

B. D. Alíz: Az írást én viszonylag korán kezdtem el. Azt hiszem, hogy tizenkét éves lehettem, amikor rátaláltam a Wattpad nevezetű oldalra, és azt hiszem, hogy így kezdődhetett nálam ez az egész. Az olvasás szenvedélye, úgymond az írást szülte nálam. Folyton különböző sztorikon kezdtem el agyalni és végül ez vált a szenvedélyemmé.

D.Dominika: – Nehezen megy a címadás? Mi volt a kedvenc munkacímed a regényeid közül?

B. D. Alíz: – Nem szokott nehezen menni, szeretem átadni magam az érzésnek és úgymond nem rágörcsölni. Szerintem, ha valami zsigerből jön, akkor az lesz az igazi. Néha azt érzem, hogy túlagyalok dolgokat és aztán mindig rájövök, hogy az első megérzés, maga az érzés a jó. Gyakran hallgatok zenét, mert közben nem nagyon szoktam agyalni és ami érzésre passzol a sztorihoz, akkor vagy kiragadok pár szót a dalból, vagy annak a címét adom néha a könyveimnek. Őszinte leszek nem tudok dönteni, mindig a legújabb a kedvencem, de amiért határozottan odavagyok, az még jelenleg nem publikus. 😊

D. Dominika: – Volt olyan katarzis, tetőpont a könyveidnél, aminek az írása nehezen ment?

B. D. Alíz: – Határozottan, minden könyvemnél van olyan. Annyira katarzis szokott nálam lenni, őszinte leszek, sírni szoktam közben, akkor érzem igazán, hogy biztosan át tudok adni egy érzést, ha én is teljesen beleélem magam. A Ghost of you c. könyvemnél volt ez a legdurvább. Nyilván, mert a sztori egy nehéz, de egyben szívmelengető történetet mesél el és nem tudtam egyszerre megírni a könyvet. Két évre félre kellett tennem a felénél, mert engem is annyira megterhelt lelkileg.

D. Dominika: – Hogyan alkotod meg a karaktereidet? Külön lapon „pofozod őket össze” vagy a történet viszi őket előre?

B. D. Alíz: – Őszinte leszek, én nem nagyon hiszek abban a módszerben, hogy előre megírok mindent róluk és pipálgatom azokat, miközben írom a sztorit. Hisz ha történetet mesélsz el, akkor emberek a karaktereid, és nem robotok. Az emberek pedig esendőek és nincsenek megtervezve, és pont ez a jó ebben szerintem, ha maga a történet is alakítja őket, mint minket az élet.

D. Dominika: – Tervező vagy intuitív író vagy?

B. D. Alíz: – Határozottan intuitív. Nem szoktam mindent előre megtervezni, csak minimálisan a történetnek az úgynevezett „támpilléreit”, a többi pedig nálam az idővel szokott alakulni és én ezt nagyon szeretem, mert vannak olyan pillanatok, amikor egy bizonyos élethelyzetben én is máshogy látom a dolgokat és teljesen új ötletek jutnak eszembe.

D. Dominika: – Melyik kortárs szerzőtől olvasol?

B. D. Alíz: – Uhh, ez egy nagyon nehéz kérdés. Inkább az a kérdés, hogy kitől nem.😊 Ha van lehetőségem akkor nagyon változatosan olvasok, nem a szerző nálam az elsődleges szempont, hanem a zsáner, amiben ír, vagy ha nagyon vagány kedvemben vagyok, akkor csak a fülszöveg. Kedvencet sem tudok megnevezni, és nem is szeretnék, mert mindig egy aktuális kedvencem van, és már szinte számon sem tartom őket.

D. Dominika: – Szerinted melyik magyar író kap kevesebb figyelmet, mint amennyit érdemelne és venné szívesen, ha felkeresnénk az „Olvasás népszerűsítéséért” c. projekttel kapcsolatban?

B. D. Alíz: – Véleményem szerint nagyon sok magyar író kap kevés figyelmet, de abból is van bőven sok, akik körül nagy a „hype”, de nem igazán tud többet a könyvük, mint egy átlagos íróé. Ide viszont nagyon sok nevet fel tudnék sorolni, akár a rendes könyvpiacról, akár Wattpadról/Instáról, akik azért küzdenek, hogy megjelenjen a regényük. Jelenleg Szabics Adriennt emelném ki, mert az ő könyvét olvasom.

D. Dominika: – Milyen a kapcsolatod a kötelező olvasmányokkal?

B. D. Alíz: Talán 16 évesen egy merész kijelentés lenne tőlem azt mondani, hogy nagyon jó, mert még mindig vannak hátra ilyen könyvek az életemben, de ahogy egyre idősebb leszek, annál jobb. Szerintem a legnagyobb hiba az, hogy olyan kötelező olvasmányokat adnak a fiatal diákok kezébe, amihez még nem elég érett, pedig lehet, hogy később tetszene neki. Én jelenleg is így állok az előző olvasmányaim felé. Most ez csak egy példa, de jelenleg 16 évesen jobban tudok élvezni egy Ady-verset, mint 12 éves koromban.

D. Dominika: – Ha Te rakhatnád össze a kötelező olvasmányos listát, hogyan tennéd össze?

B. D. Alíz: Én biztosan, hogy sokkal nyitottabban nyúlnék a kortárs művek felé. Szerintem sokkal jobban kellene nyitni a 21. század felé, mert abszolút értékelhető és jó műveket találni. Illetve szerintem első sorban a célnak annak kellene lennie, hogy megszerettessük az olvasást a gyerekekkel és ne kényszernek érezzék. Ezért lehet, hogy azt mondanám, hogy elsőként mindenki válasszon otthon ki egy olyan könyvet, amit szívesen elolvasna és tartson arról beszámolót.

D. Dominika: – Melyik karaktereddel mennél el szabadulószobázni?

B. D. Alíz: – Ezen a kérdésen nagyon jót szórakoztam, mert az Éget a nap c. könyvemben úgy találkoznak a karakterek, hogy szabadulószobáznak. Azt hiszem, hogy jelenleg Benikével mennék el szabadulószobázni a Hideg a víz c. könyvemből (most fog megjelenni), mert olyan viccesre sikerült a karaktere, hogy jelenleg ő a kedvencem, és bízom benne, hogy az olvasók is majd egyet fognak érteni ezzel.

/Szerző: Domokos Dominika/

Mikor elkezdtem a “Vérből és hamuból” – sorozatot, nem tartottam túlzottan valószínűnek, hogy odáig leszek érte.

Már az első kötet második fele, aztán a Hús és tűz királysága is bizonyította a tévedésem, de ez a könyv már ki is törölte azt a hülyeséget, amit akkor gondoltam 😀
A csodálatos borító után rögtön megfogott, hogy az előző váltáshoz hasonlóan, most is pontosan onnan folytatódott a történet, ahol a korábbi részben véget ért. Így abszolút nem okozott nehézséget, hogy felvegyem a vonalat, és megnyugtató érzés volt egy rövid kihagyás után visszatérni ebbe a világba.

Erre visszagondolva döbbentem rá, hogy ebben a 664 oldalban (Amitől – megjegyezném – teljesen kikészültem, mert nyolc oldallal a vége előtt tudatosult bennem, hogy ebbe beletartozik az írónő utószava is… és egyszer csak vége lett.). Rengeteg minden történt, a könyv két végpontja óriási távolságra van egymástól, és hogy ha felidézem, hogy hol is kezdődött, mintha az már egy előző kötetben lett volna. Jó, ez egy közel 700 oldalas könyvnél nem is csoda…

Kétségtelen, hogy szerettem ezt a regényt.

Mégis, ami a legjobb volt benne, hogy nagyjából tíz oldalanként kellett visszafognom magam, hogy hangosan fel ne nevessek. Annyira abszurd és nevetséges párbeszédek fordultak elő benne, hogy olvasás közben az arcom csupán két formát vett fel: vagy vigyorogtam, vagy pedig kétségbeesve kerestem azt a sort, ahol Poppy és Casteel végre kikecmeregnek a borzasztó helyzetből, amibe éppen kerültek.

Casteel – kicsit sem meglepő módon – továbbra is a kedvenc szereplőm maradt, viszont mellé folyamatosan felzárkózott Kieran is 😀 Vele együtt (de egy cseppet lemaradva azért) a vérfarkasok is belopták magukat a szívembe, ahogyan ezt tette maga Atlantia is. Őszintén sajnálom, hogy kitalált helyszín, az egyes tájak, valamint elnevezések már annyira megszokottá váltak, hogy olvasás közben teljesen magától értetődőek voltak. Nagyjából mintha a Csendes-óceánról vagy az Alpokról beszélnénk.

A sok dicséret mellett viszont az is tény, hogy nagyjából a 400. oldalnál felmerült bennem a kérdés, hogy

ugyan vége lesz-e ennek valaha,

egy kicsit meg is akadtam, és az olvasás erőltetetté vált, még az is előfordult, hogy azért tettem le a könyvet, mert nem igazán érdekelt a következő fejezet. Aztán, ahogy fogytak az oldalak, Jennifer L. Armentrout hozta a formáját, és a regény nemcsak, hogy újra vonzani kezdett, de teljesen a kezemhez is ragadt egészen az utolsó oldalakig.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre, ugyanis közben minimum két teljes kiakadáson estem át, és ahogy a vége előtti nagy pörgésben kapkodtam a fejem, egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem: hová bonyolítjuk még? Persze, gyönyörűen kezdenek összefutni a szálak, csak néhány a sorozat egész eddigi történéseit, sőt, az egész világ történelmét is új megvilágításba helyezi – ilyenkor jön az, hogy most, a tudás birtokában újraolvasom az eddigieket?
Ezt tovább tetézte az is, hogy a következő résznek még se híre, se hamva, én pedig fogalmam sincs, hogy hogy fogom kibírni annak a megjelenését ezzel a brutális függővéggel…

Szóval, szeretném a személyes tapasztalatomból ítélve megosztani a tanácsomat azokkal, akik csak szemezgetnek a sorozattal, de még nem kezdtek bele:

legszívesebben azt mondanám, mindenki vegye kézbe most azonnal, de talán megéri kivárni a következő rész(ek) megjelenését .(;

/Szerző: Pelyhe Anna/

Huszadik századi szerzők írnak a fotográfia hatásáról, a valóság és a képeken megjelenő világ kapcsolatáról.

Tizenöt különböző szerző novellái a fotográfiával kapcsolatban. Az elvárások és a kapott végeredmények közötti szakadékról. A gyűjteményt azért találom nagyon érdekesnek, mert a huszadik században a fotogáfia ritkaság számba ment. A novellák mély érzelmeket feszegetnek, köztük van a hiúság és az önteltség is.

A novellákban megismerkedhetünk több olyan történettel is, melyben a téma azonos. (Nyilván!) Azonban mégis teljesen más szemszögből és helyzetből nézhetünk meg karaktereket. Olvashatunk a művészről, aki azt tartja, lányát minden pillanatban fotografálni kellene, mert egy ilyen fiatal nő minden ötödik perc után csak szebb lesz. Betekintést nyerhetünk egy felszerelését cipelő, sátrakat állító gyorsfényképész történtébe. A város lakóit ellátó, giccses fényképészről is olvashatunk.

Az összképet nézve, nyugodalmas novellákat olvashatunk. Különleges hangulatot idéznek meg minden egyes alkotással.

Fun fact: A Práter utcában tanulok és tanáraim gyakran ajánlanak könyveket, úgyhogy legközelebb is hozok még nektek ilyen témában ajánlót.

/Szerző: Besenyei Lili/

Kép linkje:

https://www.libri.hu/muleiras/?sl_l_id=103372

Idézetek: „Csak azok az emberek jelentéktelenek, akikkel nem törődnek. Mihelyt rájuk szegeződik a szem vagy a fényképezőlencse, már nem azok. Mutassanak nekem egy átlagembert. Ilyenek pusztán távolból, elméletben vannak. Közelről és valóságban minden ember kivétel és csoda.”Kosztolányi: Nyolcvan ismeretlen arckép„Mindenki más és szebb akar lenni, mint amilyen.”Bródy Sándor: A fotográfus

– közhelyek az irodalomban?

Hercegnőket mentő hősök fehér lovon, akik sárkányokkal dacolnak, és a lány mellé a fél királyság is a jutalmuk. Talán az egyik legrégebbi, azóta már sokszor emlegetett és feldolgozott történet. 

Napjainkra már több, olyan rétegséma forog könyvről könyvre, amire már ösztönösen felkapjuk a fejünket azt gondolva, hogy “Mintha már olvastam volna ezt valahol!”.

1. Árva főhős

Az a karakter, akinek a szülei akár már azelőtt meghaltak, hogy meszületett volna (na jó, ennyire nem drasztikus a helyzet), de fontos tényező a hányattatott gyermekkor ennek a szereplőnek az életében. Legtöbb esetben túllép ezen az érzelmi korláton, és karakterfejlődése beérik a történet végére. 

2. Gonosz, csak úgy 

A tipikus, gonosz antihős, akinek nincs konkrét motivációja a tetteire. Kegyetlenkedéseinek indíttatása kevés esetben lát napvilágot, ha azonban mégis megmutatkozik, azt legtöbbször a főhősnek vázolja fel akkor, amikor már fogságba ejtette. 

3. Egy mester mind fölött

Egy titokzatos, nagy tudású, ködös múltú mester, aki felkarolja az ifjú főhőst, és megtanítja  képességeinek/erejének minden fortélyát. Szigora mögött színtiszta jószándék lapul, kevés dolgot tudunk meg róla, de keze alatt általában kompetens főhősök születnek. 

4. Fekete – fehér karakterek

Egyértelműen sarkosított szereplők, akik vagy “csak jó”, vagy “csak rossz” karakterjegyekkel bírnak. Még a történet gonosz szereplőinek is vannak rejtett, jóra hajló tulajdonságai, és a legjobb embernek gondolt szereplő is rejtegethet sötét gondolatokat. 

5. A rosszfiú megjavul, a “jó kislány” megmutatja a másik oldalát

Az iskola vagányának gondolt srác egy jó tanuló lány hatására levetkőzi (khm) eddigi kriminális tulajdonságait és hanyag világnézetét azért, mert lány szerelme a legjobb hatással van rá. Ugyanez fordított esetben, amikor a “jó kislány” lesz az, aki egyik nap még szorgalmasan írja a matekházit, másnap pedig már bőrkabátban falja a kilométereket a lopott motoron. 

6. Veszélyben a Föld 

Habár ez lehetne egy klímaváltozásra felhívó plakát is, ez a klisé főleg arra épül, hogy az átlagos, emberi világ nem tudja meginni nyugodtan a reggeli kávéját, mert egyik nap vagy sárkányok, gonosz űrlények, vagy egy másik dimenzió tündér katonái igyekeznek leigázni őket.

7. Ellenségből szerelem 

A főhős, miután ráébred a képességeire, a fentebb említett és sokat tortúráztatott emberi világ megsegítésére siet. A történet közepén pedig beleszeret abba, akitől meg kéne védenie a világot. Azonban, ha kitekintünk a fantasy világon túlra, ez a rétegséma beépíthető egy átlagos, iskolások között zajló tini románcot feldolgozó történetbe is, ahol a menő srác egy idő után már nem azzal tölti a mindennapjait, hogy a “jó tanuló és szürke kisegér” karaktert képviselő lányt bosszantsa. 

Bárhogy  is legyen, alig van már új téma nap alatt, de annyi biztos, hogy minden klisé téma érdekesebbé tehető, ha kellő kreativitással és a saját, megismételhetetlen stílusunkkal nyúlunk hozzá.

/Szerző: Filotás Karina (FISZ Tag)/

Egy igen kényes kérdésem lenne: Mitől nő a nő?

Örök téma, pont mint a létünk, de az igazság az nem szubjektív, bármennyire is fáj ez néha. Most úgy tűnik, hogy akkor nő a nő, ha: állandóan boldog, szexi, jól öltözött, a haja be van lőve, be van fújva valami Coco Chanellal, meg magassarkú cipőben riszálja az amúgy – elvárt – nagyon kerek fenekét. Persze a cici legyen szilikon, vagy legalább is hasonlítson rá. A táskák és kiegészítők összhangban legyenek a ruhával. Értsen a sminkeléshez, akkor is, ha nem kéne neki. Legyen kedvence a szoknya, a hétköznapi munkanapokon is viseljen kisestélyit, ha LEHET (tudom, valaki szerint ez az igényesség, de ne keverjük, nem egy és ugyanaz). Ne beszéljen sokat, de legyen ravasz. Közben meg legyen gyerek, főzzön mindig frisset, menjen el dolgozni, ne legyen aranyásó, legyenek céljai, legyen otthon és a fejében is rend. Legyen megértő, és tartsa fenn a tüzet, emlékeztessen minden olyan dologra, amire neked kéne emlékezni. Jah, és ne legyen hisztis, ez nagyon fontos.

Szegény nők, állandóan fogyókúráznak, de csekély százalékuk csinálja tényleg végig (én is elbuktam párszor). Pedig hát nem egyek az adottságaink, és lehet, hogy ez miatt soha a büdös életben nem lesz olyan, mint amilyen akarna lenni ( a fejekben a kép olykor hibás erről). Nőként nehéz feltörni, de azt hiszem minden ember megérdemli, hogy legyenek álmai és megvalósíthassa azokat. A nő is csak egy ember, ne felejtsük el. Én nem tudom mi a normális. Azt hiszem, bármi az, ami boldoggá teszi az embert, és nem árt vele másoknak.

Különben a férfiak nagy része magasról tenne ezekre a külsőségekre, de mivel a nők előszeretettel kezdtek el ilyen dolgokat csinálni – amire temérdek sok indokuk volt -, így már a férfiak is felfigyeltek ezekre a kihívó tulajdonságokra. Elmondom tehát, szerintem mitől nő egy nő.

Éppen attól, hogy tudja, mikor érdemes bevetnie magát. Nem feszít és csücsörít egy tükörben állandóan. Ha tudja, hogy ő nagyon is erős, az erejét fel is használja a saját életének előrehaladásáért. A nő egy egyszerű, sportos öltözetben is csodaszép, ha tudja, hogy mennyire csodálatos.

Következő probléma: Általában senki se tudja, mennyire csodálatos.

Egy nő csodaszép kócosan is, ha nincs rajta magassarkú és két kg smink – ha úgy tartja kedve. A nő eldöntheti, hogy ő mitől nő, milyen lesz a stílusa, miért sportol és miért is csinál dolgokat. A nő akkor is csodálatos, ha nem szül, de akkor is, ha gyereket ad a világnak. A top nő sosem az, aki csak a testével hódít. A top nő a tekintetével veszi el azt, amit akar, és pontosan azért, mert tudja, hogy mit akar. A nő ragyogó, ha van egy olyan férfi, aki minden nap boldoggá teszi. Viszont nem korlátozódik le erre az egyetlen boldogság forrásra és nem a férfi határoz a szépségéről. Ez a férfi nem lehet bárki. Csak is az, aki őt nőnek látja. Aki mindenhogy csodálja. Aki miatt kivirágzik a lelke és a tehetsége.

Akitől kap egyfajta seggberúgást:

Csináld az álmod. Menj! Ne légy átlagos! Én szeretlek téged.

Egy nő tudja, hogy a bárki az nem elég. A Nő megtanul először egyedül boldogulni. Tehát szerintem a nő attól nő, ha azt csinálja, amit valóban akar (ha kisestélyit akar hordani, akkor azt, de ne mások véleménye határozza meg). Ettől olyan lesz a kisugárzása, hogy bárkit megkaphat, de neki a bárki – mint tudjuk -, nem kell.

Ne érjétek be a bárkivel! A test megváltozik, a feszes nem lesz mindig feszes. A melletek se lesz tűhegyes örökké. Végül a templomotok az elmúlásba kerül, de a lelketek a felhők között maradhat. Az arcotokon a ráncok meg fognak jelenni. Megváltoztok majd kívülről. Belülről azok maradhattok, akik vagytok. Sportoljatok, ha akartok, de ne azért, mert Norbi mondta. Ha az egészségetek a tét, figyeljetek oda. Tegyetek meg mindent érte. Az álmaitokért. A belső narrátorotokra figyeljetek.

Kedves nők! Legyetek olyanok, amilyenként jól érzitek magatokat.

Ne feledjétek: az elvárások csak illúziók.

Ha kocsit akartok szerelni, vagy boxolni, tegyétek azt! Nem biztos, hogy első próbálkozásra sikerül, de menni fog az. Legyetek az a nő, akik lenni akartok.

/Szerző: Kabbelány (Hári Katalin Bettina)/

– interjú Bessenyei Gáborral, ifjúsági íróval.

Nika: Van olyan karakter a történeteidben, amelyeket nagyon nehezen formáltál meg, ha igen melyik/melyikek azok?

Bessenyei Gábor: Olyan biztosan nincs, akit kirívóan nehéz lett volna megalkotnom, mert most egyetlen ilyen sem jut eszembe. Ha mégis mondani kellene valamit, akkor azt mondanám, hogy habár kifejezetten szeretek női karaktereket írni, de nem véletlen, hogy rám a fiú nézőpontok jellemzőek. Egyrészt szerintem a párkapcsolati Young Adult történetekbe azzal tudok egyedi hangot vinni, hogy fiú szemszögből, hitelesen mutatom be az ismerkedést, másrészt nem is biztos, hogy egy női nézőpontkarakternél egy teljes regényen át fenn tudnám tartani ugyanezt a hitelességet. Ezért a női szereplőknél mindig igyekszem nagyon körültekintő lenni.

A képen Bessenyei Gábor a Kopj le, jófiú! c. regény dedikálása közben.

Nika: Volt már olyan, hogy a történetedben egy adott negatív karaktert egy az életedben olyan személy mentén formáltál meg, aki iránt kevésbé éreztél szimpátiát?

B.G.: Nem szokásom egy az egyben átemelni a valóságból embereket, inkább egy-egy tulajdonságból gyúrom össze őket. Nem is tudnék hirtelen olyat karaktert mondani a könyveimből, akit személyes ismeretség ihletett. Persze, biztos van ilyen, még ha ez nekem nem is esik le, és nyilván nem kizárható, hogy lesz is.

Nika: Csokonai Vitéz Mihály poeta doctus, poeta natus volt, azaz megvolt a tehetsége, de tanulmányozta is az irodalmat, edukálta saját magát. Mit gondolsz arról, hogy az írónak magának is olvasnia kell? És, ha igen milyen mértékben?

B.G.: Amikor a főiskolán annak idején újságírást tanultam, az egyik tanárunknak az volt a hitvallása, hogy az írás az olvasással kezdődik. Ezt én nagyon a magamévá tettem, és azóta is vallom. És ez igaz az újságírásra és az irodalomra egyaránt. Egyszer talán egy Szabó Magda interjúban olvastam, hogy

az ember eleinte mindent elolvas, aztán idővel már csak azt, amitől remél valamit.

Ez szerintem is így van. A kezdő írónak először szélesre kell tárnia az ablakát az irodalom előtt, megismerni mindent, amit csak lehet, aztán ha van már egy kis alapismerete, kicsit kitört a buborékjából, akkor mélyre kell ásnia abban a zsánerben, amiben alkotni szeretne.

Nika: Olvasol kortárs irodalmat? Van esetleg onnan kedvenc alkotód?

B.G.: Viszonylag sok kortárs irodalmat olvasok, de általában olyat, aminek köze van az aktuális munkámhoz. Kedvencet viszont nem tudnék mondani, de talán Neil Gaimant megemlíthetem, ha nem is kedvencként, de olyan kortárs íróként, aki hatással volt rám. Leginkább abban, hogy amikor én szépíróként képzeltem el magam, akkor nála láttam előszőr azt, hogy a szórakoztató irodalom nem egy lenézendő silányság, hanem azt is lehet magas minőségi szinten űzni, el lehet mosni a határokat, és akár nyelvi szinten is meg lehet úgy közelíteni a szépirodalmat, hogy közben a szórakoztatásról sem kell lemondanunk. Ez akkor sok mindent helyre tett bennem.

Nika: Ki tudnád emelni egy könyvedet, amit egy konkrét üzenettel, tanulsággal írtál meg?

B.G.: Mindenképp a Tested és lelkemnek van a legerősebb témája az eddig megjelent könyveim közül, hiszen az az iskolai bosszúpornóval foglalkozik. De a célom itt is az volt, hogy

egy jelenségre hívjam fel a figyelmet, nem akartam senki szájába tanulságot rágni.

A legfontosabb ilyenkor az, hogy egy aktuális problémát élményszerűvé tegyek az olvasó számára, hogy ha esetleg ő kerülne hasonló helyzetbe, akkor ebből táplálkozva talán jobb döntéseket tudjon hozni.

A képen Bessenyei Gábor legújabb regénye, a Kopje le, jófiú!.

Nika: Kevés olyan íróval találkoztam (eddig), aki könnyűszerrel váltogat célközönséget vagy műfajt, ám ahogy legutóbb hallottam, A Hang után ismét vöröspöttyös könyvet fogsz írni, a Tested és lelkem nyomán. Milyen indíttatásból teszed? Ahhoz van ihleted, vagy ismét szeretnél nyitni az idősebb korosztály felé?

B.G.: Ha szigorúan a megírás sorrendjét vesszük figyelembe, akkor A Hang a legrégebben megírt regényem az összes eddigi könyvem közül, hiába ez a legfrissebb megjelenésem. Szóval mondhatni a Tested és lelkem után is vörös pöttyös regényt írok, csak közben beesett egy régebbi kalandregény is. Az biztos, hogy én kifejezetten szeretek ifjúsági kalandregényeket írni, nem is engedtem el ezt a dolgot, de az a helyzet, hogy a vörös pöttyös könyvekben komolyabb témákkal is foglalkozhatok, és szélesebb olvasóközönséget érhetek el. Emiatt mindenképp ez élvez most priorítást.

Nika: A POLCRAFEL olvasó körében felmerült a kérdés a kötelező olvasmányok kapcsán, hogy nem e szorulna rá egy megreformálásra. Ha Te állíthatnál össze egy listát a kötelezőkről, hogy nézne ki?

B.G.: Nem szívesen állítok össze listákat, mert nem érzem úgy, hogy van annyi rálátásom a kérdésre, hogy ezt megtehessem. Az biztos, hogy én nem zárkózom el teljesen a kötelezőktől, és nem tartom feltétlen rossznak a létezésüket, mert úgy hiszem, kellenek olyan kulturális minimumok, amelyek nagyjából minden magyar embernek ugyanazt jelentik. Ugyanakkor azt is hiszem, hogy főleg általános iskolában a kötelezők listáját át kellene gondolni, és bővítés esetén olyan kortárs művekkel feltölteni, amik a mai fiatalok problémáival foglalkoznak, könnyen azonosulhatók, izgalmasak és olvasmányosak, hogy

a kötelezők ebben a korban elsősorban az olvasóvá nevelésben segítsenek.

Mert ha a fiatalokat az általános iskola évei alatt nem közelebb hozzuk az olvasáshoz, azzal később már nagyon nehéz lesz bármit is kezdeni.

Nika: Van bármiféle fóbiád, mondjuk idegesít a csámcsogás vagy a szürcsölés?

B.G.: Szerintem nincs. Kivéve, hogy nem szeretem, ha hozzám szólnak. 😀

Nika: melyik karaktereddel vállalnál be egy tizenkét órás utat Olaszországba?

B.G.: Talán Lilivel Az első csók és egyéb démonokból, mert ő egy kifejezetten szórakoztató személyiség. Mondjuk lehet, túlságosan is az. Ha kicsit visszafogottabb társaságot szeretnék, akkor is maradnék Az első csók és egyéb démonoknál, és a főszereplőt, Patrikot mondanám.

Nika: Van olyan könyved, aminek így utólag megváltoztatnád a végszavát?

B.G.: Nincs. Általában elégedett vagyok a befejezéseimmel, de az is igaz, hogy nem szoktam ezen gondolkodni. Viszonylag hamar elfelejtem a regényeimet, és nem is rágódom rajtuk utólag. Például soha nem olvasom újra a már megjelent könyveimet, mert attól azért tartok, hogy valami kijavíthatatlan hibát találok bennük.

/Szerző: Domokos Dominika/

Két és fél órában egy közönség és három szószóló – közel negyven ember egy közösség volt.

A kép készítője: Besenyei Lili.

Március 03.-án került megrendezésre az Enter Barban az első irodalmi vitaestünk Bennszülött Bálna és Dr. Farkas Levente András társaságában, Kabbelány, avagy polgári nevén Hári Katalin Bettina moderátori szereplésében. Az érdeklődés mértéke és a személyes élménybeszámolók miatt (is), merünk olyan vad álmodozásba kezdeni,

hogy ilyesmire van igény. 

Két és fél óra alatt el lehet olvasni egy könyvet, lehet tenni egy könnyed sétát a Margit-szigeten, vagy el lehet jutni Budapestről Pécsre. Mi viszont évtizedeket jártunk be Kafka szorongástól túlcsordult írásain át, Bukowski “leszarom tablettásan” megírt görbetükrein keresztül, kilyukadva a slamben is megfürdő Kemény Zsófinál.

A kép készítője: Besenyej Lili, a képen balra Dr. Farkas Levente András, jobbra Nika (POLCRAFEL Alapító).

Elhangzottak olyan kijelentések, hogy az élet nem virágosrét, hanem kőkemény nyomor és gyötrelem, hogy van aki már nyolc évesen Kafkát olvasott – míg én mondjuk csak Micimackóztam.

Saját bőrömön keresztül kezdem tapasztalni, introvertált korlátaimat feszegetve, hogy egy közösség épül körém, ami egyben az én közegem, a mi közegünk, mindenki közege. Bárkié lehet, csak szeressen az irodalomhoz kapcsolódni, építő jelleggel valamilyen formában. 🙂

Úgyhogy, folytatjuk.

/Szerző: Domokos Dominika/