A Polcrafel Irodalmi Kezdeményezés második felolvasóestje ismét összegyűjtötte az irodalomkedvelők közönségét a Három Holló kávézó meghitt, művészi atmoszférájába. Az esemény hívószava a jövő volt, amely különösen inspirálta az est résztvevőit, és gazdag témaválasztékot kínált a felolvasásokhoz.
A képet Besenyei Lili készítette (balról jobbra a képen: Walter Dávid, Tóth Gergely, Kern Ágnes, Szamosi Júlia, Kovács Margó, Demendi Zita, Filotás Karina, Domokos Dominika)
A jó kedélyű beszélgetések, és a terem gyors átrendezése után Domokos Dominika (Nika) a Polcrafel Alapítója köszöntötte résztvevőket, és néhány rövid verssel meg is nyitotta a felolvasást. Színes témákból nem volt hiány, a hozott szövegek a családi múltban és a Sci-fi világában is egyaránt megmártóztak. A felvasók az első alkalomhoz hasonlóan most is meghatározott karakterszám alapján hozhattak kisprózát, vagy sorszám hosszúságban megszabott verseket.
Demendi Zita, elsőkönyves szerzőként egy disztópikus, “lefóliázott” jövőbe repített el minket soraival. Hasonló módon “fogta meg” a hívószó végét Kern Ági, aki egy disztópikus, korántsem fényes jövőjű Magyarország térképét rajzolta fel a közönségnek. Elsőbálózként köszönthettük Walter Dávidot, aki nem csak a felolvasóesten, de a Polcrafel Próza Írókörében is először vett részt. Tőle Szent Horác történetét hallhattuk.
A lírai oldal képviseletében Tóth Gery egy hátizsákkal a digitális nomádok közé vitt el minket, soraiban egy sokak által szívesen elképzelt jövőt hozott a felolvasására. Kovács Margó versében a rohanó évek, és az elkerülhetetlen elmúlások tárultak fel a közönségnek.
A Sci-fi vonal éllovasa tagadhatatlanul Nedra Salomon X és Y novellája volt, ami egy nem mindennapi fajfenntartási protokollal borzolta a hallgatóság kedélyét.
Az esten felolvastak: Domokos Dominika, Kovács Margó, Demendi Zita, Kern Ági, Walter Dávid, Nedra Salomon, Tóth Gery, Filotás Karina
Az írói álnevem Florina Wolf, a 2022-23-as, első FairBooks kiadó pályázat egyik nyertese vagyok a Pizzaszív trilógia első kötetével, aminek címe Légy mellettem!.
A kép Florina Wolf tulajdona.
Domokos Dominika: –Mióta foglalkozol írással?
Florina Wolf: – 2006-ban kezdtem, a szüleim válását feldolgozandóan a magam, és a legjobb judós társnőm szórakoztatására, InuYasha és Tokio Hotel fanficcekkel, majd felfedeztem az Anime Fanfiction Style és a Merengő oldalt. Utóbbin a régi álnevemen még mindig fenn vannak az írásaim, az előbbitől -bár már réges-rég megszűnt-, visszakaptam az akkori fájlokat és hozzájuk tartozó, bátorító kommenteket, amiért hálás vagyok.
Florina Wolf: – A legfőbb üzenet, hogy a családot nem a vér köti össze, valamint légy bátor kimondani az érzéseidet, ne hagyj mi lett volna ha-kat az életedben, mert megőrjítenek.
D. Dominika: –Melyik karaktered a közkedvelt?
Florina Wolf: – Egyöntetűen Beke. Szóval, majd a váltott szemszög miatt kíváncsian várom az ellenkező neműek reakcióját is.
Dominika: –Mikor és hol dedikálsz a Könyvhéten?
Június 15-én, szombaton 17:00-18:00-ig fogok dedikálni a Boszi gyertyaműhelynél, a Duna-korzó 42-es standjánál.
D. Dominika: –Ha jössz a Könyvhét után a vitaestünkre, mely kérdéskör kifejtésére leszel a legkíváncsibb?
Florina Wolf: – Sajnos nem tudok ott lenni. Ezt az időt is nehezen hoztuk össze, de a legkíváncsibb a Mi egy író valódi célja?. Egy írónak csak annyi a dolga, hogy ír, vagy szem előtt kell tartania, hogy példát is kell statuálnia – mert hogy sokan olvassák? Felelősséget kell vállalnia?
D. Dominika: –Elöljáróban mit fűznél hozzá?
Csupán annyit, hogy mindenkinek joga van a saját véleményéhez, mivel nem ugyanazt az utat járjuk be, bár egy a célunk, így mást tapasztaltunk, és ezt tartsuk tiszteletben.
D. Dominika: –Honnantól kezdve nevezhető valaki írónak?
Florina Wolf: – Ez a kérdés TikTok videók kapcsán feljött már a kiadónknál is és Tira, a főszerkesztőnk egy nagyon jól összerakott posztot tett ki a Facebook oldalára idén március 18-án. Ebből idéznék, mert teljes mellszélességgel egyetértek vele.
„Mivel nincs – legalábbis én nem tudok róla, hogy lenne, de világosítsatok fel, ha van – dedikált íróképzés Magyarországon, ezért erre például nehezen lehetne hivatkozni. (…) Aki történeteket ír, az író. Még akkor is, ha saját magát sem definiálja annak.”
D. Dominika: –Mi egy író valódi célja?
Florina Wolf: – Meglátásom szerint az, hogy kiutat teremtsen a szürke, megunt, fájdalmas, barátságtalan hétköznapokból egy olyan kis buborékvilágba, ahol nem érhet minket baj. Nyilván olvasmánya válogatja, gondolok itt a Trónok harcára.
D. Dominika: –Mi egy író valódi célja? Egy írónak csak annyi a dolga, hogy ír, vagy szem előtt kell tartania, hogy példát is kell statuálnia – mert hogy sokan olvassák? Felelősséget kell vállalnia? Vagy minden olvasónak a maga dolga leszűrni egy kivonatot?
Florina Wolf: – Szerintem ez egy nagyon összetett és bonyolult kérdéskör, részben igazat adok, hogy példát kell statuálnia, főleg ha nagy az olvasóközönsége, sok a követője, rajongója. Részben viszont, a szüleink mindannyiunkat (legalábbis bízom benne) felelősségteljességre nevelnek. Tehát le kell tudni vonni a konklúziót, ha mondjuk egy gyilkosos krimit olvasunk, akkor miután letesszük a könyvet, abból merítve nem kapunk a konyhakéshez, aztán szabadulunk rá a városra.
D. Dominika: –Mik az előnyei, hátrányai a kétféle kiadásnak?
Florina Wolf: – Én háromszor próbálkoztam hagyományos kiadónál pályázat útján, sikertelenül. Szóval nincs bennük tapasztalatom. A FairBooks Kiadó profilja hibrid. Én magam is abban adattam ki a könyvemet, még így is töredékét fizettem, mint ha teljesen magam álltam volna. A férjemmel közösen hoztuk meg ezt a döntést, mivel éppen várandós voltam, és nem tudtam, hogy a gyerkőc mellett belefér-e az álmom is a 30 alatt megvalósítom önmagam projekt anyagi keretébe. Én eddig kifejezetten előnyöket tapasztaltam, így nem lenne mérvadó a véleményem, de mérhetetlenül büszke vagyok rá, hogy a kiadómnak kizárólag magyar írói vannak.
D. Dominika: –Valóban van nívó kérdésben különbség a két típusú kiadás között?
Florina Wolf: – Igen, könyvmolyként mondhatom, hogy olvastam csak magánkiadásos könyvet, ami nem látott szerkesztőt, és olyan volt, mintha anno az Anime Fanfiction Style oldalról lett volna kiemelve. (Hiányzik az az oldal…) De olvastam botrányosan szerkesztett hagyományos kiadású könyvet is, nem is egyet, amit le kellett tennem, és rohadtul sajnáltam a ráköltött pénzt. Szóval most már csak akkor veszem meg azoktól a szerzőktől, ha előtte könyvtárban beleolvastam, és látom a változást. Nálunk iszonyat alapos a szerkesztési nívó, Ágival két körön mentünk keresztül, ő akkorra már vagy hatszor olvasta, előtte három különböző béta nézte át, majd a négy előolvasóm, és a korrektúra alatt is bukott ki hiba, leginkább logikai, amit hajnalokig beszéltünk és javítottunk át Tirával.
Florina Wolf: – Sőt! A tördelésnél is kijött azt hiszem két-három dolog, amit SOS-ben megbeszéltünk gyorsan, nyilván, szintén hajnalban, mivel köztudott, hogy Tira megvan alvás nélkül. Úgyhogy szerintem ez kimondottan elhivatottság kérdése, mennyire érzi szükségét az adott csapat, hogy olyan munkát adjon ki a kezéből, ami közel áll a tökéletességhez. (Első dolgom az lesz, hogy a kinyomtatott példányomban, megkeressem az elgépelési hibáimat, jelöljem és javítsam, mert van ez a fránya írói vakság…)
D. Dominika: –Valóban szükséges különbséget tennünk a „kétféle” író között?
Florina Wolf: – Véleményem szerint nem. Elvégre, az itthon nagy sikert aratott, külföldi írók könyvei szinte mind magánkiadásban jelentek meg, csak nálunk a hagyományos kiadóknál vannak a jogaik. Pl.: E.L. James az ötven árnyalat könyvekkel, Willow Winters, H.D. Carlton Haunting Adeleine, L.J. Shen ő például kiadót is csinált magának, ahogy Hannah Grace is, aki a Jégtörőt írta.
A magyar neveknél maradva, Leiner Laura is így kezdte, Riley Baker jelenleg is így ad ki. Akkor, hogy is van ez? Csupán a magyar szerzőknek „rójuk” ezt fel? Szerintem ez nem igazságos, sőt egyenesen bántó tud lenni, ha olyan a szövegkörnyezet, amiben mindenképpen bizonygatni akarják, melyik oldal a jobb. Úgy gondolom itt nincsenek oldalak, itt célok vannak. Az írónak az, hogy megvalósítsa önmagát, megoszthassa történeteit a nagyvilággal, és minél több emberrel szerettesse meg az olvasást. Az olvasónak pedig az, hogy néhány órára elmeneküljön a valóságból, és a saját, egyetlen élete mellett több százat megélhessen.
Szabó T. Anna sorai nagyon beszédesek: a versek nem csupán szórakoztatóak, de nagyon sok lélektani védő- és fejlesztő funkcióval bírnak. Ugyan, mint ahogy egy vers elemzése és személyes jelentése, a ránk gyakorolt hatása is egyénenként némileg eltérő lehet, nézzük meg mégis, mi minden jellemzi a verseket, ami mindannyiunkat összeköt.
Pszichológusként nyolc érvet tudok felhozni, amiért érdemes verseket olvasnod:
1.Ahogy az olvasás általánosságban, a versolvasás is fejleszti nyelvi kifejező- és empátiás készségünket. Szókincsed és érzelmi szótárad is kiterjedtebb lesz a versek által.
2.Kimondja a kimondhatatlant: segíti az érzelmek átélését és megnevezését, ami azt is magában foglalja, hogy könnyebbé válik az esetleges nehéz érzésekkel való megküzdés is.
3. A verseken keresztüli érzelmi tapasztalásnak énvédő funkciója is van: a tömörített, költői formába öntött megélésen átszűrt érzelmek intenzív, versolvasáson keresztüli átélése mintegy vakcinaként beolt minket a nagy érzelmekkel. Ezeket az intenzív érzelmeket aztán később, a való életben észlelve könnyebben éljük meg. Nagy érzelmek esetén hajlamosak vagyunk mi magunk is poétikusan fogalmazni: szerelem megvallásakor, szakításkor, jó vagy rossz hírek közlésekor megfontoltan választjuk meg szavainkat, mondandónk tömör és nem ritkán költői.
4.A versolvasás valahova tartozás iránti igényünket is kielégíti, hiszen közösséget épít, valamint közös érzelmi tudást alakít ki és hasznos tapasztalatokat nyújt át nekünk, akár generációkon és évtizedeken átívelő én.
5.Fejleszti koncentrációnkat, mivel tömörsége okán fókuszált figyelmet igényel nemcsak olvasása, hanem értelmezése, saját életünkre vonatkoztatása is.
6. Memóriánkat is fejleszti: pszichofiziológiai mérések alapján ez főként az általunk ismert versek vagy kedvenc költőink régi és új versei esetén igaz, tehát érdemes régi kedvenceinkhez időről időre visszatérni.
7.Szépérzékünknek is kedvez, illetve fejleszti azt, hiszen belső, lelki folyamatokat és a külvilág történéseit köti össze. Ezek az általános igazságok bár néha kifejezetten ijesztőek és bonyolultak, egyben gyönyörűek is.
8.A vers szórakoztat, fiziológiai és neurológiai reakciókban mérhető anticipált, azaz előre várt örömforrás. Sőt, van hogy (mélyebb) értelmének felfedezése nélkül, saját értékén ritmusával, hangzásával vagy az általa kiváltott hangulattal hat ránk. Néha nem is vágyhatnánk ennél többre, hogy az olvasás pusztán jó élmény legyen.
2008-as cikkében Jeremy Holmes úgy fogalmaz, a költők és a pszichológusok eszközei tulajdonképpen igen hasonlóak: mind mentalizációval és metaforákkal segítünk eljutni egy belsőbb világba, lelki mélységekbe.
(Mentalizáció alatt azt a még gyerekként elsajátított képességet értjük, hogy mentális állapotokat, azaz szándékot, vágyakat és tudást tulajdonítunk magunknak és másoknak egyaránt. Ez egy automatikus, belső folyamat, amely segít megérteni mások szándékait, motivációját, a szempontváltás és szándékértelmezés segítségével. A metaforát, mint két fogalom közötti tartalmi hasonlóság vagy hangulati egyezés alapú névátvitelt pedig az irodalomórákról már jól ismerjük.)
Ugyanakkor és ugyanazért fordulunk a pszichológiához és a költészethez:
fokozott érzelmi állapotban a megértés vágyával, például amikor szeretetet, kétségbeesést, gyászt érzünk.
Élj hát bátran ezzel a remek eszközzel, olvass verseket, hogy te is megtapasztalhasd fent felsorolt előnyeit!
Irodalomjegyzék:
Holmes, J. A. (2008) Mentalisation and metaphor in poetry and psychotherapy. Advances in Psychiatric Treatment, 14(3), 167-171.
Nyáry K. (2021) Az esőcsinálók boldogsága – avagy mire való a vers ? Tiszatáj, LXXV./10./ 2021. okt., 106-116
A falubeliek nem nagyon hittek benne, de az öreg háziorvos meggyőzte anyát, hogy az a gyógyszer segíteni fog rajta. Senki más nem merte vállalni, hogy feljöjjön érte Budapestre, így végül én ültem fel a vonatra. Egészen a határig, amit úgy hívtak, hogy agglomeráció és én ezt a nevet nagyon viccesnek találtam, teljesen olyan volt a táj, mint otthon, Kunhalom környékén. Minden sárga meg barna, és száraz volt, csak a fedett csatornákból vízzel ellátott üvegházak zöldelltek itt-ott. A határon mintha hirtelen az égbe kerültek volna a sínek, magasan a város felett siklott a vonat.
Sokan figyelmeztettek, hogy ne várjak sokat a fővárostól, de még így is összeszorult a gyomrom, ahogy beértünk. Az otthon is megszokott ragyogó napsütés ellenére az egész világ egyforma betonszürke lett körülöttem. Mesélték az öregek, akik még éltek a nagy olimpiai időjárás-kísérlet előtt, hogy milyen gyönyörű volt régen ez a város. Hát ebből most semmi se látszott. Azok az épületek falait, amiket nem emeltek cölöplábakra, sár és iszap borította.
Amikor leszálltam a vonatról, igyekeztem úgy tenni, mintha pontosan tudnám hova megyek, de biztos, voltam benne, hogy a reménytelenül bamba, vidéki pofám elárulta honnan jöttem. A klinikáig, ahová a gyógyszerért mentem, jó sokat kellett gyalogolni, amit nem bántam volna, ha a Kunhalom melletti száraz mezőkön caplathattam volna, de így a mocsárbűzös falak közé szorítva… néha meg kellett állnom öklendezni.
A klinikát végül csak megtaláltam és a gyógyszert is odaadták némi huzavona után. Már csak vissza kellett valahogy jutnom a vonathoz, de a fene vinné el, eltévedtem a csupa egyforma, szürke épület között. Egyre erősödött bennem a kétségbeesés, próbáltam megkérdezni néhány embert, hogy merre menjek, de ekkor már mindenki futva közlekedett. Figyelmeztettek erre, anyám százszor is elmondta indulás előtt, hogy hatkor jön az özönvíz és egy óra alatt mindent elmos az utcákról, ami mozdítható. Soha előtte nem tapasztalhattam meg az esőt, de most pontosan tudtam, hogy ennek a szagát érzem. Órám se volt, hogy megnézzem, mennyi időm van még hátra. Mondták, hogy régen voltak olyan telefonok, amiken akár térképeket is lehetett nézni, de az örökös viharok, villámcsapások egyre-másra tönkretették az összes ilyen készüléket.
Körülnéztem az utcán és próbáltam megsaccolni, hogy milyen magasra ér majd a víz. A házfalakon hagyott nyomok alapján úgy tűnt, nincs sok esélyem. Összerezzentem, amikor éktelen csikorgással az utcán sorra kinyíltak a csatornafedelek. Nálam bőven szélesebb fekete lyukak tátongtak immáron, amerre a csak néztem, szinte éreztem, ahogy magába szippant valamelyik. Felnéztem az égre. Már nyoma se látszott a napsütéses kéknek, haragos szürke lett az is. Szemem megakadt egy létrán, így odarohantam. Egy kissé rozsdás fém létra volt, de jobb ötletem nem lévén, gyorsan megragadtam és fürgén felmásztam. Egy elhagyatott lapostetőn találtam magam és még éppen meg tudtam kapaszkodni valami kéményszerű csőben.
Iszonyú robajjal nyílt meg az ég. A víznek olyan súlya volt, hogy majdnem összeroppantam és levegőt is alig tudtam venni a fejemre borított kabátom alatt, de legalább nem mosott a csatornába az áradat. Sokáig ültem ott a tetőn és néztem, ahogy az utolsó csepp víz is elszivárog a csatornába, hogy egy kis része az otthoni üvegházakat táplálja.
