A falubeliek nem nagyon hittek benne, de az öreg háziorvos meggyőzte anyát, hogy az a gyógyszer segíteni fog rajta. Senki más nem merte vállalni, hogy feljöjjön érte Budapestre, így végül én ültem fel a vonatra. Egészen a határig, amit úgy hívtak, hogy agglomeráció és én ezt a nevet nagyon viccesnek találtam, teljesen olyan volt a táj, mint otthon, Kunhalom környékén. Minden sárga meg barna, és száraz volt, csak a fedett csatornákból vízzel ellátott üvegházak zöldelltek itt-ott. A határon mintha hirtelen az égbe kerültek volna a sínek, magasan a város felett siklott a vonat.
Sokan figyelmeztettek, hogy ne várjak sokat a fővárostól, de még így is összeszorult a gyomrom, ahogy beértünk. Az otthon is megszokott ragyogó napsütés ellenére az egész világ egyforma betonszürke lett körülöttem. Mesélték az öregek, akik még éltek a nagy olimpiai időjárás-kísérlet előtt, hogy milyen gyönyörű volt régen ez a város. Hát ebből most semmi se látszott. Azok az épületek falait, amiket nem emeltek cölöplábakra, sár és iszap borította.
Amikor leszálltam a vonatról, igyekeztem úgy tenni, mintha pontosan tudnám hova megyek, de biztos, voltam benne, hogy a reménytelenül bamba, vidéki pofám elárulta honnan jöttem. A klinikáig, ahová a gyógyszerért mentem, jó sokat kellett gyalogolni, amit nem bántam volna, ha a Kunhalom melletti száraz mezőkön caplathattam volna, de így a mocsárbűzös falak közé szorítva… néha meg kellett állnom öklendezni.
A klinikát végül csak megtaláltam és a gyógyszert is odaadták némi huzavona után. Már csak vissza kellett valahogy jutnom a vonathoz, de a fene vinné el, eltévedtem a csupa egyforma, szürke épület között. Egyre erősödött bennem a kétségbeesés, próbáltam megkérdezni néhány embert, hogy merre menjek, de ekkor már mindenki futva közlekedett. Figyelmeztettek erre, anyám százszor is elmondta indulás előtt, hogy hatkor jön az özönvíz és egy óra alatt mindent elmos az utcákról, ami mozdítható. Soha előtte nem tapasztalhattam meg az esőt, de most pontosan tudtam, hogy ennek a szagát érzem. Órám se volt, hogy megnézzem, mennyi időm van még hátra. Mondták, hogy régen voltak olyan telefonok, amiken akár térképeket is lehetett nézni, de az örökös viharok, villámcsapások egyre-másra tönkretették az összes ilyen készüléket.
Körülnéztem az utcán és próbáltam megsaccolni, hogy milyen magasra ér majd a víz. A házfalakon hagyott nyomok alapján úgy tűnt, nincs sok esélyem. Összerezzentem, amikor éktelen csikorgással az utcán sorra kinyíltak a csatornafedelek. Nálam bőven szélesebb fekete lyukak tátongtak immáron, amerre a csak néztem, szinte éreztem, ahogy magába szippant valamelyik. Felnéztem az égre. Már nyoma se látszott a napsütéses kéknek, haragos szürke lett az is. Szemem megakadt egy létrán, így odarohantam. Egy kissé rozsdás fém létra volt, de jobb ötletem nem lévén, gyorsan megragadtam és fürgén felmásztam. Egy elhagyatott lapostetőn találtam magam és még éppen meg tudtam kapaszkodni valami kéményszerű csőben.
Iszonyú robajjal nyílt meg az ég. A víznek olyan súlya volt, hogy majdnem összeroppantam és levegőt is alig tudtam venni a fejemre borított kabátom alatt, de legalább nem mosott a csatornába az áradat. Sokáig ültem ott a tetőn és néztem, ahogy az utolsó csepp víz is elszivárog a csatornába, hogy egy kis része az otthoni üvegházakat táplálja.
/Szerző: Ava Kimball (írókörös, mentorprogramos)/