Annával kalózosat játszunk, amikor apa hazaér és én már abból tudom, milyen hangulata van, ahogy az ajtó kinyílik. A lassú nyikorgás azt jelenti, hogy részeg és hölgyvendéget hoz magával, a mennydörgésre emlékeztető csapódás pedig a vendég hiányát. Az italt nem olyan nehéz felcsípni, mint a nőket, ettől apám mindig dühös.
Aznapi hazaérkezésétől a mennyezet tovább reped és a délutáni napfényben tündérporként csillog a lehulló vakolat. Úgy vágják el a nevetésünket, mintha a torkunkat is felmetszené egy éles kés. Bevánszorog a nappaliba, böfög egy nagyot, leveti magát az egyetlen fotelbe. Utálom, amiért rám sem néz. Vékony, büdös teste elmerül az ócska bútordarabban, amiben már nincs egy ép rúgó sem. Horkolás visszhangzik, mint az ágyúdörrenés.
Az alkohol mindig mély, sötét álomba rántja, úgyhogy most nem félek tőle. Felkapom a régi, hegyes drótból hajlított vállfát, Anna felé szúrok. Kacagva és gyorsan védekezik az egyik rongyos párnával. Felugrik a dohányzó asztalra, védekezik. Szúrok, de mindig csak a párnát találom el. Fogócskázunk a szobában, nevetünk. Élvezem… mégis egyre nagyobb vesztesnek érzem magam. Annát lehetetlen utolérni.
Túl hangosak vagyunk, apa felmordul. Az első dolog, ami a keze ügyébe akad, felénk dobja, hogy elhallgattasson minket.
Egy kis gumikígyó. Anna fél a kígyóktól. Sikoltva ugrik félre.
A kampó beleakad a párna szövetébe. Feltépi. Hatalmas vágás, szinte fröcsköl belőle a görögfehér vattacsomó. Mindent beterít, mint a hó.
Negyvenes nő méltatlanul ráncos ujjai körül kigomolygó füstcsík remegett miközben mustvörös ajkai közé emelte a parázsló csikket. Akkorát szívott belőle, hogy szinte az ujjait perzselte az izzó dohány.
– Mária! – szólongatta ezredszer is a nyomozó. – Legyen kedves, és figyeljen rám! Ön találta meg az apját?
– Annamari – krákogta a nő. Szívott volna egy újabb slukkot, de felemésztette már önmagát a cigaretta. A padlóra pöckölte, közel a vértócsa mellé.
– Parancsol?
– Szólítson Annamarinak.
A nyomozó egy pillanatra megzavarodott, a tollával vakargatta a tarkóját. A nő nem túl együttműködő. Szívesen tett volna egy-két kört, de ha csak a fél fordulatot is odébb lépett volna, megint látnia kell a pasast, akinek egy vállfával tépték fel a torkát. Egy drótdarab még most is kilógott a nyelőcsövéből.
– Itt az áll, hogy Ön Palai Mária.
– Nézze csak – mutatott a nő egy újabb koporsószöggel a férfi háta mögé.
A falon fekete keretben szélesen mosolygott egy nyolcéves forma kislány. Hiányzott az egyik metszőfoga, a szemei karikásak. Rosszul sikerült a retusálás, lila foltok bújtak meg kislány gallérjának árnyékában.
– Ez Ön? Bántalmazták gyerekként?
– Ő Anna volt – dőlt hátra a nő a fotelben. Vékony testét elnyelte az öreg bútordarab, amiben évtizedek óta nincs egy ép rúgó sem. – Apa ölte meg. Elterelte a figyelmét, pedig Anna ügyes lány volt. Mindenki azt hiszi, hogy én vagyok a képen, pedig ő a húgom. Mindenki el akarja felejteni, csak én ragaszkodom hozzá. Itt él bennem, a nevemben.
A nyomozó eltette a tollat, zsebre vágta a jegyzetfüzetét. Ledobott egy rongyos párnát a dohányzóasztalra, helyet foglalt rajta. A munkatársai összesúgtak, de nem törődött se velük, de holttesttel. A figyelme csak Annamari felé fordult.
– Mesélne nekem Anna haláláról?
A nő ötszőr pörgette meg remegő ujjaival az öngyújtó kovakövét mire a szikra tüzet csiholt. Szemeit körbefuttatta a szobában, mintha akkor vette volna észre, mi zajlik az otthonában. A tekintet tisztábbnak látszott miközben mesélni kezdett.
– Annával kalózosat játszunk, amikor apa hazaér…
/Szerző: Marosi Henrietta (Írókör 3.4)/