Mikor elkezdtem a “Vérből és hamuból” – sorozatot, nem tartottam túlzottan valószínűnek, hogy odáig leszek érte.

Már az első kötet második fele, aztán a Hús és tűz királysága is bizonyította a tévedésem, de ez a könyv már ki is törölte azt a hülyeséget, amit akkor gondoltam 😀
A csodálatos borító után rögtön megfogott, hogy az előző váltáshoz hasonlóan, most is pontosan onnan folytatódott a történet, ahol a korábbi részben véget ért. Így abszolút nem okozott nehézséget, hogy felvegyem a vonalat, és megnyugtató érzés volt egy rövid kihagyás után visszatérni ebbe a világba.

Erre visszagondolva döbbentem rá, hogy ebben a 664 oldalban (Amitől – megjegyezném – teljesen kikészültem, mert nyolc oldallal a vége előtt tudatosult bennem, hogy ebbe beletartozik az írónő utószava is… és egyszer csak vége lett.). Rengeteg minden történt, a könyv két végpontja óriási távolságra van egymástól, és hogy ha felidézem, hogy hol is kezdődött, mintha az már egy előző kötetben lett volna. Jó, ez egy közel 700 oldalas könyvnél nem is csoda…

Kétségtelen, hogy szerettem ezt a regényt.

Mégis, ami a legjobb volt benne, hogy nagyjából tíz oldalanként kellett visszafognom magam, hogy hangosan fel ne nevessek. Annyira abszurd és nevetséges párbeszédek fordultak elő benne, hogy olvasás közben az arcom csupán két formát vett fel: vagy vigyorogtam, vagy pedig kétségbeesve kerestem azt a sort, ahol Poppy és Casteel végre kikecmeregnek a borzasztó helyzetből, amibe éppen kerültek.

Casteel – kicsit sem meglepő módon – továbbra is a kedvenc szereplőm maradt, viszont mellé folyamatosan felzárkózott Kieran is 😀 Vele együtt (de egy cseppet lemaradva azért) a vérfarkasok is belopták magukat a szívembe, ahogyan ezt tette maga Atlantia is. Őszintén sajnálom, hogy kitalált helyszín, az egyes tájak, valamint elnevezések már annyira megszokottá váltak, hogy olvasás közben teljesen magától értetődőek voltak. Nagyjából mintha a Csendes-óceánról vagy az Alpokról beszélnénk.

A sok dicséret mellett viszont az is tény, hogy nagyjából a 400. oldalnál felmerült bennem a kérdés, hogy

ugyan vége lesz-e ennek valaha,

egy kicsit meg is akadtam, és az olvasás erőltetetté vált, még az is előfordult, hogy azért tettem le a könyvet, mert nem igazán érdekelt a következő fejezet. Aztán, ahogy fogytak az oldalak, Jennifer L. Armentrout hozta a formáját, és a regény nemcsak, hogy újra vonzani kezdett, de teljesen a kezemhez is ragadt egészen az utolsó oldalakig.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre, ugyanis közben minimum két teljes kiakadáson estem át, és ahogy a vége előtti nagy pörgésben kapkodtam a fejem, egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem: hová bonyolítjuk még? Persze, gyönyörűen kezdenek összefutni a szálak, csak néhány a sorozat egész eddigi történéseit, sőt, az egész világ történelmét is új megvilágításba helyezi – ilyenkor jön az, hogy most, a tudás birtokában újraolvasom az eddigieket?
Ezt tovább tetézte az is, hogy a következő résznek még se híre, se hamva, én pedig fogalmam sincs, hogy hogy fogom kibírni annak a megjelenését ezzel a brutális függővéggel…

Szóval, szeretném a személyes tapasztalatomból ítélve megosztani a tanácsomat azokkal, akik csak szemezgetnek a sorozattal, de még nem kezdtek bele:

legszívesebben azt mondanám, mindenki vegye kézbe most azonnal, de talán megéri kivárni a következő rész(ek) megjelenését .(;

/Szerző: Pelyhe Anna/