Két hétig bőgtem, aztán jött a tagadás – nem tartott sokáig, nehéz hazudni magadnak, hogy kinyúltál, amikor átlebegsz a falon. A hisztéria rohamokban jött, viharos nevetőgörcsökből csapódtam a hajtépős tehetetlenségig. Egy idő után meg minden csak unalmas, ami talán még rosszabb, mint a fenti káosz.
Bámulni a falat, a lassan kunkorodó tapétát, azon gondolkodni, hogy a napsárga jobb lett volna. Nézni a naplementét, aztán a hold fakó sarlóját, látni a csendet és hallgatni az élet folyamát. Minden ment tovább, csak én nem. A könyveim, a félkész, pucér nő a vásznon; együtt porosodtunk a borosüveggel, a keretezett képpel, amiben az elcsúszott pillanatot már nem tudtam megigazítani.
Szívinfarktust kaptam volna, mikor egy vadidegen, borostás pasas becsattogott az ajtómon. Két lépés után elkezdett bólogatni, mintha rögtön értené az egészet, mintha kapisgálna valami láthatatlan esszenciát. Lassan keringőzött a helységben, én meg a sarkában. Ledobott táskájából kifigyelt egy vaskos dokumentum, borítóján cirádás pecsét – egy hivatalos csókával volt dolgunk. Megmagyarázta az ájtatos hümmögést és az összekulcsolt-kezes sompolygást. Nyúlt is a fiókba, olvasta a naptáramat, lapozta a fotóalbumot. Megtorpant Máltán, a kék bikinin és a homokon.
– Hm, milyen kár…
– Teszed le! Persze, tapogasd csak azt a képet. Miért nem hányod le egyből? Azért fizettem érte prémiumot, nem?
A két szomszéd gyerek sátánost játszott az emeleten, megrezzent az üvöltéstől, de gyorsan összekapta magát. Előkotort egy noteszt meg egy szétrágott ceruzát, sistergett a grafit a papíron. A válla fölött kandikálva próbáltam kisilabizálni a részeges betűket.
Gyakran külföld, egyedül; pénzes – indok?; élettárs nincs; munkamánia; potenciális alkoholista
– Meg az anyád háta!
Csörgött a telefon.
– Lévai, tessék… Igen, jelenleg éppen a helyszínen vagyok. Egyenlőre semmi… Nem, keresem éppen.
Mit? Mit keresel, te szerencsétlen?
– Ha egyáltalán hagyott hátra valamit. Nem, egyenlőre semmi jele drogoknak, de lehet, hogy csak jól elrejtette… Ja, szerintem is esélyesebb a szándékos. Kábé tizenöt liter piával szemezek éppen. A kiscsaj szimplán nem akarja elhinni, hogy alkesz volt a nagytesó… Azt mondod? Várjál…
Istensegíccs.
– Aha, itt is van. Altatók, szerintem ez… Ha megint az öngyilkossággal jövök neki, megint bepöccen. Majdnem rám borította az asztalt, mikor felhoztam. Még a toxikológiát is kritizálta, mintha értené azt a sok kémiai baromságot… Most nem azért, nem annyira elrugaszkodott dolog ez. Szingli, harmincas, karrierista, barátok sehol… Ki akarná ezt?
Tényleg ennyire silány lett volna az életem? Hogy egyszerűen feladtam?
Az utolsó emlékem a bor volt, a klasszikus zene és a bőrömről párolgó levendula. Még mindig éreztem a nyugalom rezgéseit, péntek este volt és jövő hétre bározni terveztem menni egy kollegával. Azt hittem, hogy minden rendben van.
Ránéztem a nyomozóra, aki tovább pampogott. Attól függetlenül, hogy beleléptem volna a szájába, talán ő hozta meg azt a valamit, ami esetleg felszabadít. Talán ezért sanyargok az árnyékban, mert nem tudtam a boldogtalanságom mértékét?
A fotelba roskadtam, csak hogy azonnal fel is pattanjak.
– Ja, van itt egy félig megivott. Talán elviszem az asszonynak.
A palack, amit még az exemtől kaptam születésnapra. A pénteki nyugi csak négy pohár után jött, nem pedig kettőtől. Nem kettőtől.
Odalépett, levette a polcról. Azon hümmögött, hogy milyen zavaros az állaga. Visszasimította, elkezdett összepakolni, tehát rámjött az agygörcs. Nem hittem el, hogy ez az idióta éppen elsétálni készül. Most én is belekezdtem a poklosdiba.
A borosüvegek mind szilánkosra törtek, vörösre festve a padlót. Mindegyik, kivéve a zavaros fehér. A falmeszelt arcú nyomozó lassan leeresztette a telefont.
– Majd… majd visszahívlak Sanyi… Asszem, hogy valami történt.
/Szerző: Korsós Eszter (Írókör I.)