2045

A falubeliek nem nagyon hittek benne, de az öreg háziorvos meggyőzte anyát, hogy az a gyógyszer segíteni fog rajta. Senki más nem merte vállalni, hogy feljöjjön érte Budapestre, így végül én ültem fel a vonatra. Egészen a határig, amit úgy hívtak, hogy agglomeráció és én ezt a nevet nagyon viccesnek találtam, teljesen olyan volt a táj, mint otthon, Kunhalom környékén. Minden sárga meg barna, és száraz volt, csak a fedett csatornákból vízzel ellátott üvegházak zöldelltek itt-ott. A határon mintha hirtelen az égbe kerültek volna a sínek, magasan a város felett siklott a vonat. 

Sokan figyelmeztettek, hogy ne várjak sokat a fővárostól, de még így is összeszorult a gyomrom, ahogy beértünk. Az otthon is megszokott ragyogó napsütés ellenére az egész világ egyforma betonszürke lett körülöttem. Mesélték az öregek, akik még éltek a nagy olimpiai időjárás-kísérlet előtt, hogy milyen gyönyörű volt régen ez a város. Hát ebből most semmi se látszott. Azok az épületek falait, amiket nem emeltek cölöplábakra, sár és iszap borította. 

Amikor leszálltam a vonatról, igyekeztem úgy tenni, mintha pontosan tudnám hova megyek, de biztos, voltam benne, hogy a reménytelenül bamba, vidéki pofám elárulta honnan jöttem. A klinikáig, ahová a gyógyszerért mentem, jó sokat kellett gyalogolni, amit nem bántam volna, ha a Kunhalom melletti száraz mezőkön caplathattam volna, de így a mocsárbűzös falak közé szorítva… néha meg kellett állnom öklendezni.

A klinikát végül csak megtaláltam és a gyógyszert is odaadták némi huzavona után. Már csak vissza kellett valahogy jutnom a vonathoz, de a fene vinné el, eltévedtem a csupa egyforma, szürke épület között. Egyre erősödött bennem a kétségbeesés, próbáltam megkérdezni néhány embert, hogy merre menjek, de ekkor már mindenki futva közlekedett. Figyelmeztettek erre, anyám százszor is elmondta indulás előtt, hogy hatkor jön az özönvíz és egy óra alatt mindent elmos az utcákról, ami mozdítható. Soha előtte nem tapasztalhattam meg az esőt, de most pontosan tudtam, hogy ennek a szagát érzem. Órám se volt, hogy megnézzem, mennyi időm van még hátra. Mondták, hogy régen voltak olyan telefonok, amiken akár térképeket is lehetett nézni, de az örökös viharok, villámcsapások egyre-másra tönkretették az összes ilyen készüléket. 

Körülnéztem az utcán és próbáltam megsaccolni, hogy milyen magasra ér majd a víz. A házfalakon hagyott nyomok alapján úgy tűnt, nincs sok esélyem. Összerezzentem, amikor éktelen csikorgással az utcán sorra kinyíltak a csatornafedelek. Nálam bőven szélesebb fekete lyukak tátongtak immáron, amerre a csak néztem, szinte éreztem, ahogy magába szippant valamelyik. Felnéztem az égre. Már nyoma se látszott a napsütéses kéknek, haragos szürke lett az is. Szemem megakadt egy létrán, így odarohantam. Egy kissé rozsdás fém létra volt, de jobb ötletem nem lévén, gyorsan megragadtam és fürgén felmásztam. Egy elhagyatott lapostetőn találtam magam és még éppen meg tudtam kapaszkodni valami kéményszerű csőben. 

Iszonyú robajjal nyílt meg az ég. A víznek olyan súlya volt, hogy majdnem összeroppantam és levegőt is alig tudtam venni a fejemre borított kabátom alatt, de legalább nem mosott a csatornába az áradat. Sokáig ültem ott a tetőn és néztem, ahogy az utolsó csepp víz is elszivárog a csatornába, hogy egy kis része az otthoni üvegházakat táplálja. 

/Szerző: Ava Kimball (írókörös, mentorprogramos)/

X és y

Ella izmaiban a rostok kővé váltak. Egy porcikája sem kívánta ezt, de senkit sem érdekelt, mit gondolt.

A jövőnkért tesszük.

A jelmondat forró vasként égett lényébe. Viszolygott attól, amit hordozott, ráadásul valószínűleg eme érzéssel egyedül volt, mint a kisujja. Bár a sorban többen is reszkettek, akár a nyárfalevél, az inkább volt fogható vizsgadrukkhoz, mintsem menekülési vágyhoz.

– Jaj, vajon mit fogok kapni? – nyafogott az előtte álló Piri.

– Ne is mondd! – tódított mellette Joli.

– És ha csúnyán leszerepelünk? Hisz ismered a mondást: Az első palacsinta gyakran selejtes. Emiatt romlanak később az esélyeink? – Piri idegesen babrált kezeivel. Másik szomszédja, Réka, biztatóan megveregette hátát.

– Csigavér – szorított rá Piri vállára. – Mind tudjuk, hogy semmilyen kihatással nem lesz a későbbi körre az előző. Tiszta lappal indulunk minden alkalommal.

Szegénykék… Félnek, nem lesz elsőosztályú, amit nyújtanak… Mindjárt megsajnálom őket – epéskedett.

– Te is félsz, Ella? – fordult felé nyafka kortársa.

Kimérten bólintott.

Mit félek? Hányni tudnék!

Nagy könnyebbségére, két szomszédja hűvös nyugalommal várt sorára, nem kenyerük mások pátyolgatása. Piri viszont minden haladással újabb nyöszörgő sirámot adott elő.

Mint valami elfuserált Pavlov kutyája. Esküszöm, leverem, mint vak a poharat, s nem aggódik többé.

Bánatára, Piriékkel egy csoportban járult a hófehér urnához. Ahogy felnyílt a fedél, légzése szaporább lett. Centikre került az elkerülhetetlentől. Nyirkos tenyérrel nyúlt be, pár arasz után keményet tapintott.

Jócskán megcsappant, remélem a legszarabbakat már kihúzták.

Koppanásokat érzett bütykén, elnézett oldalra, Piri látta vadul keverni.

Mintha érne bármit is… Na jó, nincs tökölés!

Gyorsan kirántott egyet, mintha csak attól félne, megfertőzi őt valami odabenn. Szétcsavarta a fehér golyó két felét, hogy láthassa a belevésett jelet.

Át a kapun, végig a folyosón, két kanyar után találta meg a hozzá tartozó ajtót. Tekergő zsigerekkel nyúlt a kilincsért, és benyitott. Ahogy azt az órákon és beszámolókból hallhatta, a szoba mindenféle cicomát nélkülözött. Falain egyszerű minták, amikben meditáció gyanánt el lehetett merülni, míg tartott a folyamat. Összeszorított ajkakkal úsztatta szemeit a baldachinos ágyra a szoba közepén.

Na lássuk, mit kaptam.

Odalépett, és elrántotta a leplet. Végigmérte a szelíd tekintetű, késő húszas férfit. Felsőteste, az arcát szeplőként fedő pár pikkelyt és pupilláját leszámítva, teljesen emberi volt, csípőtől lefelé azonban hüllőformában végződött. Ella hitetlenkedve ciccegett, majd a hangszóróból felcsendült a kedves, de gépiesen csengő, hivatalos nyitány:

A jelenkor fajunkat hatalmas kihívás elé állította. Minden hím tetszhalott magokkal jön világra, amiket csak az éleszt fel, ha egy állattal keresztezik őt a hormonok ébredése előtt. Egyedül a nők nemzőképesek…

S csak az ússza meg a tenyészállatszerepet, aki elég tollas hozzá.

…Az első utód gyakorta életképtelen félszerzet. Ez senki értékéből nem vesz el, nem részesül másfajta elbírálásban az Emese Álma Programban, mert az áldozat szent. Köszönjük nektek! Az emberiség örökké hálás lesz ezért! A jövőnkért tesszük.

– A jövőnkért tesszük – motyogták ketten.

Úgy fest, ez a sors vigaszdíja, amiért egy ilyen szar világba születtem – Hosszú, hűs farok tekeredett Ella derekára, és óvatosan a lepedőre vonta. – Mindig is imádtam a kígyókat.

/Szerző: Nedra Salamon (írókörös)/

A jövő

A szürke ég lassan sötétkékbe borult a Széll Kálmán téren. Réka fagyoskodva állt a fórumról ismert barátnőivel az óránál. A hétvégi családiás hangulatban telt party nagyon jól sikerült. A kedvenc része az volt, amikor megbeszélték, hogy ki milyen utazáson vett részt abban az egy órában. 

Türelmetlenül nézegette a digitális karóráját. Hanna tizenöt perce írta, hogy öt percet késik. 

– Fránya vonat – gondolta Réka. A lába már szétfagyott, hiába vett fel harisnyát a nadrágja alá. Mióta a nővére kiköltözött Hollandiába, alkalmazkodnia kellett az osztós módszerhez. Ez volt a második alkalom, hogy így vásárolt. Persze, a szüleit is megbízhatta volna a kényes ügyeivel, de nem merte elmondani nekik, hogy mit fogyaszt. Az ágya alatt egy külön dobozban rejtegette a szerzeményeit.

Végre megjött Hanna. A tizennyolc éves lány vörös göndör haját azonnal kiszúrták a tömegből. Intett, hogy kövessék a tér végébe, ahol kevesebb az ember.

– Na szóval – csapta elő a fekete Ady Endrés vászontáskáját. A lányok közelebb jöttek és ámuldozva nézték a titkos árukat. – Egy Colleen Hoover Dorkának. Legújabb élfestett kiadás, ahogy kérted. Az egész Cruel Prince sorozat Kírának, illetve a Démoni ketrec sorozat új része. Pont lecsaptam az utolsó darabra a vágyaim.hu-n. H.D. Carlton új könyve Majának. És egy Szilveszter Tokióban Rékának – nyomta a lány kezébe a félfamentes papírba alaposan becsomagolt könyvet.

– Legközelebb tudsz hozni egy Édes Annát?  –kotorta elő a pénztárcáját Dorka – A sulikönyvtárunkban már az összeset kikölcsönözték tanári engedéllyel. 

– Ne vedd meg ezért – legyintett Hanna. – Kölcsönadom a sajátomat. Majd írj Messengeren.

– Most hétvégén egy újabb olvasó party?  – kérdezte lelkesen Kira.

– Sajnos töri tz-re kell készülnöm – húzta el a száját Maja.

– Jó, akkor ezt majd még megdumáljuk.

Hanna mindenkitől beszedte a könyvek árát. Réka hálás volt, hogy olyan osztót talált, aki nem számol fel extra költséget az üzletért.  

A metrón feltette az új szerzeményére a könyvkabátját, hogy ne lássák mit olvas és belemerült a Boys Love egyedi világába. A Pillangó utcánál kapta fel a fejét, hogy már lassan a végállomáshoz érnek. Az előtte ülő lány is egy könyvbe temetkezett. Mikor kivette a könyvjelzőjét, és az ajtóhoz tartott, Réka kiszúrta rajta a provokatív feliratot. Elnyomott egy mosolyt. A könyvjelzőn csak ennyi állt: 

#szabadirodalmat

/Szerző: Demendi Zita (írókörös)/

Rohanó évek

ha itt a március 
fáknak rügye pattan
éled a természet,
éveim száma fordul előre egyet,
majd hirtelen,
túl vagyunk a tavasz szeszélyén
forróság tüze hozza az augusztusi ünnepet,
tikkad a természet,
országunk évei száma fordul előre egyet
sárga, barna néhol piros
máris jön reggeli fagyban mosoly
ősznek már nyoma sincs,
téli álmok a dunyhát fejükre húzzák
fagyba burkolódzik a természet,
a gyertyák égnek, négyen
karácsony az ablakban fénylik,
Jézus a szívünkben él,
s alig észrevehetően, a tél is gyorsan búcsút int,
csak az látja, aki épp arra néz,

az idő, mint változatlan állandó így rohan előre
születésünktől hívatlan vendég
határait nem tanítják, mégis jól ismerjük
múlásának kattogása
másodpercek haladása
könyörtelen rohan előre

az idő
arcodon ránccá lesz
kezeden remegéssé
hátadon görnyedté
hajadon ősszé
jelenedben múlttá
jövődben titokká

itt a március

Budapest 2023; 2024.06.23.

/Szerző: Kovács Margó (írókörös, mentorprogramos)/

Pallasz és Athéné

Annával kalózosat játszunk, amikor apa hazaér és én már abból tudom, milyen hangulata van, ahogy az ajtó kinyílik. A lassú nyikorgás azt jelenti, hogy részeg és hölgyvendéget hoz magával, a mennydörgésre emlékeztető csapódás pedig a vendég hiányát. Az italt nem olyan nehéz felcsípni, mint a nőket, ettől apám mindig dühös.

Aznapi hazaérkezésétől a mennyezet tovább reped és a délutáni napfényben tündérporként csillog a lehulló vakolat. Úgy vágják el a nevetésünket, mintha a torkunkat is felmetszené egy éles kés. Bevánszorog a nappaliba, böfög egy nagyot, leveti magát az egyetlen fotelbe. Utálom, amiért rám sem néz. Vékony, büdös teste elmerül az ócska bútordarabban, amiben már nincs egy ép rúgó sem. Horkolás visszhangzik, mint az ágyúdörrenés.

Az alkohol mindig mély, sötét álomba rántja, úgyhogy most nem félek tőle. Felkapom a régi, hegyes drótból hajlított vállfát, Anna felé szúrok. Kacagva és gyorsan védekezik az egyik rongyos párnával. Felugrik a dohányzó asztalra, védekezik. Szúrok, de mindig csak a párnát találom el. Fogócskázunk a szobában, nevetünk. Élvezem… mégis egyre nagyobb vesztesnek érzem magam. Annát lehetetlen utolérni.

Túl hangosak vagyunk, apa felmordul. Az első dolog, ami a keze ügyébe akad, felénk dobja, hogy elhallgattasson minket.

Egy kis gumikígyó. Anna fél a kígyóktól. Sikoltva ugrik félre.

A kampó beleakad a párna szövetébe. Feltépi. Hatalmas vágás, szinte fröcsköl belőle a görögfehér vattacsomó. Mindent beterít, mint a hó.

Negyvenes nő méltatlanul ráncos ujjai körül kigomolygó füstcsík remegett miközben mustvörös ajkai közé emelte a parázsló csikket. Akkorát szívott belőle, hogy szinte az ujjait perzselte az izzó dohány.

– Mária! – szólongatta ezredszer is a nyomozó. – Legyen kedves, és figyeljen rám! Ön találta meg az apját?

– Annamari – krákogta a nő. Szívott volna egy újabb slukkot, de felemésztette már önmagát a cigaretta. A padlóra pöckölte, közel a vértócsa mellé.

– Parancsol?

– Szólítson Annamarinak.

A nyomozó egy pillanatra megzavarodott, a tollával vakargatta a tarkóját. A nő nem túl együttműködő. Szívesen tett volna egy-két kört, de ha csak a fél fordulatot is odébb lépett volna, megint látnia kell a pasast, akinek egy vállfával tépték fel a torkát. Egy drótdarab még most is kilógott a nyelőcsövéből.

– Itt az áll, hogy Ön Palai Mária.

– Nézze csak – mutatott a nő egy újabb koporsószöggel a férfi háta mögé.

A falon fekete keretben szélesen mosolygott egy nyolcéves forma kislány. Hiányzott az egyik metszőfoga, a szemei karikásak. Rosszul sikerült a retusálás, lila foltok bújtak meg kislány gallérjának árnyékában.

– Ez Ön? Bántalmazták gyerekként?

– Ő Anna volt – dőlt hátra a nő a fotelben. Vékony testét elnyelte az öreg bútordarab, amiben évtizedek óta nincs egy ép rúgó sem. – Apa ölte meg. Elterelte a figyelmét, pedig Anna ügyes lány volt. Mindenki azt hiszi, hogy én vagyok a képen, pedig ő a húgom. Mindenki el akarja felejteni, csak én ragaszkodom hozzá. Itt él bennem, a nevemben.

A nyomozó eltette a tollat, zsebre vágta a jegyzetfüzetét. Ledobott egy rongyos párnát a dohányzóasztalra, helyet foglalt rajta. A munkatársai összesúgtak, de nem törődött se velük, de holttesttel. A figyelme csak Annamari felé fordult.

– Mesélne nekem Anna haláláról?

A nő ötszőr pörgette meg remegő ujjaival az öngyújtó kovakövét mire a szikra tüzet csiholt. Szemeit körbefuttatta a szobában, mintha akkor vette volna észre, mi zajlik az otthonában. A tekintet tisztábbnak látszott miközben mesélni kezdett.

– Annával kalózosat játszunk, amikor apa hazaér…

/Szerző: Marosi Henrietta (Írókör 3.4)/

Elbocsátó üzenet

Eljöttem a Bazilikához, mert kellett ez a fene nagy gesztus magam felé. Ahol először
megcsókolt a téren. Mondjuk akkor pont nem esett, hanem egy májusi éjszaka volt, a céges
buli után. Most csak délután van, munkaidő után.
Mert hogy volt képe az asztalomra csempészni a levelet az ebédszünetemben. Ez se először
történt, egy ideig imádtam, hogy kézzel ír nekem leveleket. Spoiler: Mindig gyanús a pasi,
akinek túl szép a kézírása.
Még meg is címezte a szarházi: Elbocsátó szép üzenet. Olyan jól hangzik. Kár, hogy arról
eddig nem szólt, hogy a felesége, akitől annyira elhidegült, babát vár.
Nézem a kunkori betűket, ahogy folynak le a csíkos lapon. A papír kicsit nedves az esőtől.
Most jönne az a rész, hogy összetépkedem apró fecnikre a papírt és szétszórom a
pocsolyákba. Olyan jól megterveztem a fejemben. Olyan csodálatosan drámai pillanat lett
volna. Azzal nem számoltam, hogy a jobb kezemmel nem tudom elengedni az esernyőt, mert
a szél pillanatok alatt kitépné a kezemből. Próbáltam az állam alá szorítani, de esélytelen.
Még egy percnyi szerencsétlenkedés után dühösen galacsinná gyűröm a papírt. Még
szerencse, hogy ezen az undorító novemberi napon senki sincs errefelé, így nincsenek tanúim.
A papírgömböcöt egy erőteljes mozdulattal a földhöz vágom, de lévén, hogy papír, semmi
drámai nincs abban, ahogy a tócsában landol.

– Kedveském, megkérhetem, hogy ne szemeteljen?
Ez meg honnak jött? Felnézek. Egy öreg néni hunyorog rám a saját esernyője alól és
fensőbbségesen a galacsinomra mutat. Egy pillanatig mindketten az egyre jobban elázó papírt
nézzük. Valamit mormolok és két ujjal összecsippentve felveszem. Körülnézek, de persze a
hatalmas téren nincs szemetes. Biztos belezavarna a selfiekbe a látványuk.
Á, ott egy Starbucks. Beoldalgok és elegánsan a szemetesbe ejtem a szemetemet. Oké. Kezet
kellene mosni. Hol a vécé? Le kell menni a lépcsőn. Lemegyek. Kód kell a bejutáshoz.
Felmegyek. Veszek egy lattét, de otthagyom az egyik asztalon. Végre van kódom.
Kezet mosok és meglátom magam a tükörben. Fogok egy csomó kéztörlőt és besurranok az
egyik vécébe. Hallom, hogy pityeg az ajtónyitó kód, úgyhogy gyorsan ráfordítom a kulcsot.
Közben próbálom úgy ahogy letörölni az arcomról a sírástól szétkenődött sminkemet.

– Te láttad azt a panda csajt?

– Jaj, ne legyél már ilyen gonosz. Biztos most rúgták ki a munkahelyéről.

– Vagy most hívta anyukája, hogy kórházba került.

– Vagy elütötték a macskáját.

– Vagy elhagyta a pasija. Bár azzal valószínűleg jobban is járt, mint bármelyik másik opcióval.

/Szerző: Kern Ági (Írókör II. Hibrid Írókör)/