Eljöttem a Bazilikához, mert kellett ez a fene nagy gesztus magam felé. Ahol először
megcsókolt a téren. Mondjuk akkor pont nem esett, hanem egy májusi éjszaka volt, a céges
buli után. Most csak délután van, munkaidő után.
Mert hogy volt képe az asztalomra csempészni a levelet az ebédszünetemben. Ez se először
történt, egy ideig imádtam, hogy kézzel ír nekem leveleket. Spoiler: Mindig gyanús a pasi,
akinek túl szép a kézírása.
Még meg is címezte a szarházi: Elbocsátó szép üzenet. Olyan jól hangzik. Kár, hogy arról
eddig nem szólt, hogy a felesége, akitől annyira elhidegült, babát vár.
Nézem a kunkori betűket, ahogy folynak le a csíkos lapon. A papír kicsit nedves az esőtől.
Most jönne az a rész, hogy összetépkedem apró fecnikre a papírt és szétszórom a
pocsolyákba. Olyan jól megterveztem a fejemben. Olyan csodálatosan drámai pillanat lett
volna. Azzal nem számoltam, hogy a jobb kezemmel nem tudom elengedni az esernyőt, mert
a szél pillanatok alatt kitépné a kezemből. Próbáltam az állam alá szorítani, de esélytelen.
Még egy percnyi szerencsétlenkedés után dühösen galacsinná gyűröm a papírt. Még
szerencse, hogy ezen az undorító novemberi napon senki sincs errefelé, így nincsenek tanúim.
A papírgömböcöt egy erőteljes mozdulattal a földhöz vágom, de lévén, hogy papír, semmi
drámai nincs abban, ahogy a tócsában landol.
– Kedveském, megkérhetem, hogy ne szemeteljen?
Ez meg honnak jött? Felnézek. Egy öreg néni hunyorog rám a saját esernyője alól és
fensőbbségesen a galacsinomra mutat. Egy pillanatig mindketten az egyre jobban elázó papírt
nézzük. Valamit mormolok és két ujjal összecsippentve felveszem. Körülnézek, de persze a
hatalmas téren nincs szemetes. Biztos belezavarna a selfiekbe a látványuk.
Á, ott egy Starbucks. Beoldalgok és elegánsan a szemetesbe ejtem a szemetemet. Oké. Kezet
kellene mosni. Hol a vécé? Le kell menni a lépcsőn. Lemegyek. Kód kell a bejutáshoz.
Felmegyek. Veszek egy lattét, de otthagyom az egyik asztalon. Végre van kódom.
Kezet mosok és meglátom magam a tükörben. Fogok egy csomó kéztörlőt és besurranok az
egyik vécébe. Hallom, hogy pityeg az ajtónyitó kód, úgyhogy gyorsan ráfordítom a kulcsot.
Közben próbálom úgy ahogy letörölni az arcomról a sírástól szétkenődött sminkemet.
– Te láttad azt a panda csajt?
– Jaj, ne legyél már ilyen gonosz. Biztos most rúgták ki a munkahelyéről.
– Vagy most hívta anyukája, hogy kórházba került.
– Vagy elütötték a macskáját.
– Vagy elhagyta a pasija. Bár azzal valószínűleg jobban is járt, mint bármelyik másik opcióval.
/Szerző: Kern Ági (Írókör II. Hibrid Írókör)/