Pallasz és Athéné

Annával kalózosat játszunk, amikor apa hazaér és én már abból tudom, milyen hangulata van, ahogy az ajtó kinyílik. A lassú nyikorgás azt jelenti, hogy részeg és hölgyvendéget hoz magával, a mennydörgésre emlékeztető csapódás pedig a vendég hiányát. Az italt nem olyan nehéz felcsípni, mint a nőket, ettől apám mindig dühös.

Aznapi hazaérkezésétől a mennyezet tovább reped és a délutáni napfényben tündérporként csillog a lehulló vakolat. Úgy vágják el a nevetésünket, mintha a torkunkat is felmetszené egy éles kés. Bevánszorog a nappaliba, böfög egy nagyot, leveti magát az egyetlen fotelbe. Utálom, amiért rám sem néz. Vékony, büdös teste elmerül az ócska bútordarabban, amiben már nincs egy ép rúgó sem. Horkolás visszhangzik, mint az ágyúdörrenés.

Az alkohol mindig mély, sötét álomba rántja, úgyhogy most nem félek tőle. Felkapom a régi, hegyes drótból hajlított vállfát, Anna felé szúrok. Kacagva és gyorsan védekezik az egyik rongyos párnával. Felugrik a dohányzó asztalra, védekezik. Szúrok, de mindig csak a párnát találom el. Fogócskázunk a szobában, nevetünk. Élvezem… mégis egyre nagyobb vesztesnek érzem magam. Annát lehetetlen utolérni.

Túl hangosak vagyunk, apa felmordul. Az első dolog, ami a keze ügyébe akad, felénk dobja, hogy elhallgattasson minket.

Egy kis gumikígyó. Anna fél a kígyóktól. Sikoltva ugrik félre.

A kampó beleakad a párna szövetébe. Feltépi. Hatalmas vágás, szinte fröcsköl belőle a görögfehér vattacsomó. Mindent beterít, mint a hó.

Negyvenes nő méltatlanul ráncos ujjai körül kigomolygó füstcsík remegett miközben mustvörös ajkai közé emelte a parázsló csikket. Akkorát szívott belőle, hogy szinte az ujjait perzselte az izzó dohány.

– Mária! – szólongatta ezredszer is a nyomozó. – Legyen kedves, és figyeljen rám! Ön találta meg az apját?

– Annamari – krákogta a nő. Szívott volna egy újabb slukkot, de felemésztette már önmagát a cigaretta. A padlóra pöckölte, közel a vértócsa mellé.

– Parancsol?

– Szólítson Annamarinak.

A nyomozó egy pillanatra megzavarodott, a tollával vakargatta a tarkóját. A nő nem túl együttműködő. Szívesen tett volna egy-két kört, de ha csak a fél fordulatot is odébb lépett volna, megint látnia kell a pasast, akinek egy vállfával tépték fel a torkát. Egy drótdarab még most is kilógott a nyelőcsövéből.

– Itt az áll, hogy Ön Palai Mária.

– Nézze csak – mutatott a nő egy újabb koporsószöggel a férfi háta mögé.

A falon fekete keretben szélesen mosolygott egy nyolcéves forma kislány. Hiányzott az egyik metszőfoga, a szemei karikásak. Rosszul sikerült a retusálás, lila foltok bújtak meg kislány gallérjának árnyékában.

– Ez Ön? Bántalmazták gyerekként?

– Ő Anna volt – dőlt hátra a nő a fotelben. Vékony testét elnyelte az öreg bútordarab, amiben évtizedek óta nincs egy ép rúgó sem. – Apa ölte meg. Elterelte a figyelmét, pedig Anna ügyes lány volt. Mindenki azt hiszi, hogy én vagyok a képen, pedig ő a húgom. Mindenki el akarja felejteni, csak én ragaszkodom hozzá. Itt él bennem, a nevemben.

A nyomozó eltette a tollat, zsebre vágta a jegyzetfüzetét. Ledobott egy rongyos párnát a dohányzóasztalra, helyet foglalt rajta. A munkatársai összesúgtak, de nem törődött se velük, de holttesttel. A figyelme csak Annamari felé fordult.

– Mesélne nekem Anna haláláról?

A nő ötszőr pörgette meg remegő ujjaival az öngyújtó kovakövét mire a szikra tüzet csiholt. Szemeit körbefuttatta a szobában, mintha akkor vette volna észre, mi zajlik az otthonában. A tekintet tisztábbnak látszott miközben mesélni kezdett.

– Annával kalózosat játszunk, amikor apa hazaér…

/Szerző: Marosi Henrietta (Írókör 3.4)/

Elbocsátó üzenet

Eljöttem a Bazilikához, mert kellett ez a fene nagy gesztus magam felé. Ahol először
megcsókolt a téren. Mondjuk akkor pont nem esett, hanem egy májusi éjszaka volt, a céges
buli után. Most csak délután van, munkaidő után.
Mert hogy volt képe az asztalomra csempészni a levelet az ebédszünetemben. Ez se először
történt, egy ideig imádtam, hogy kézzel ír nekem leveleket. Spoiler: Mindig gyanús a pasi,
akinek túl szép a kézírása.
Még meg is címezte a szarházi: Elbocsátó szép üzenet. Olyan jól hangzik. Kár, hogy arról
eddig nem szólt, hogy a felesége, akitől annyira elhidegült, babát vár.
Nézem a kunkori betűket, ahogy folynak le a csíkos lapon. A papír kicsit nedves az esőtől.
Most jönne az a rész, hogy összetépkedem apró fecnikre a papírt és szétszórom a
pocsolyákba. Olyan jól megterveztem a fejemben. Olyan csodálatosan drámai pillanat lett
volna. Azzal nem számoltam, hogy a jobb kezemmel nem tudom elengedni az esernyőt, mert
a szél pillanatok alatt kitépné a kezemből. Próbáltam az állam alá szorítani, de esélytelen.
Még egy percnyi szerencsétlenkedés után dühösen galacsinná gyűröm a papírt. Még
szerencse, hogy ezen az undorító novemberi napon senki sincs errefelé, így nincsenek tanúim.
A papírgömböcöt egy erőteljes mozdulattal a földhöz vágom, de lévén, hogy papír, semmi
drámai nincs abban, ahogy a tócsában landol.

– Kedveském, megkérhetem, hogy ne szemeteljen?
Ez meg honnak jött? Felnézek. Egy öreg néni hunyorog rám a saját esernyője alól és
fensőbbségesen a galacsinomra mutat. Egy pillanatig mindketten az egyre jobban elázó papírt
nézzük. Valamit mormolok és két ujjal összecsippentve felveszem. Körülnézek, de persze a
hatalmas téren nincs szemetes. Biztos belezavarna a selfiekbe a látványuk.
Á, ott egy Starbucks. Beoldalgok és elegánsan a szemetesbe ejtem a szemetemet. Oké. Kezet
kellene mosni. Hol a vécé? Le kell menni a lépcsőn. Lemegyek. Kód kell a bejutáshoz.
Felmegyek. Veszek egy lattét, de otthagyom az egyik asztalon. Végre van kódom.
Kezet mosok és meglátom magam a tükörben. Fogok egy csomó kéztörlőt és besurranok az
egyik vécébe. Hallom, hogy pityeg az ajtónyitó kód, úgyhogy gyorsan ráfordítom a kulcsot.
Közben próbálom úgy ahogy letörölni az arcomról a sírástól szétkenődött sminkemet.

– Te láttad azt a panda csajt?

– Jaj, ne legyél már ilyen gonosz. Biztos most rúgták ki a munkahelyéről.

– Vagy most hívta anyukája, hogy kórházba került.

– Vagy elütötték a macskáját.

– Vagy elhagyta a pasija. Bár azzal valószínűleg jobban is járt, mint bármelyik másik opcióval.

/Szerző: Kern Ági (Írókör II. Hibrid Írókör)/

Gyermek, szerető, feleség

Pedig olyan szépen éltek Szentesi Évától

Ez volt az első könyv, amit olvastam az írótól. Amikor az egyik barátomnak meséltem a könyvről, valahogy úgy fogalmaztam, hogy olyan, mint egy lekváros vajas kenyér teával.

A kenyér roppanós, a lekvár édes, a tea forró.

Egyszerű, mégis le tud venni a lábamról és itt az “egyszerű” egyáltalán nem pejoratív, sőt. Csodálatos.

A könyv főszereplője, Mari fiam nem tökéletes, megvannak a maga strigulái, transzgenerációs örökségei, amikkel sok ember a maga háztáján szívesen takarózik.

Mari csupán él. Hibát-hibára halmoz, esendő, nem egyszerű a gyerekkora, de talán ez relatív, mert kinek-mi. Az első bepisiléstől eljutunk az első szexuális együttlétig, ami közel sem egetrengetően kielégítő, a felek nincsenek egy hullámhosszon és a lány sem jegyez fel hat orgazmust egymás után. A szerző lerántja a leplet a hálószobáról (vagy ahol épp megesik az aktus), hogy az együttlét lehet szar, a partner lehet figyelmetlen és a kielégülés nem mindig kölcsönös.

Látjuk Mari fiam-ot kócos gyerekként, tébolyult tiniként, szeretőként, feleségként, nőként, aki tanácstalan, aki karriert építene, aki szeretne, aki tanulna megbocsájtani vagy épp kiállni valakiért. A könyv években számol, érzésekben mér, és szembesíti az olvasót azzal, hogy

az élet valóságos és tele van hézagokkal, ahol ki lehet esni a körforgásból.

/Szerző: Domokos Dominika/

Egy-null oda

Baráti beszélgetések
Sally Rooney-tól.

Második könyvem volt, amit a szerzőtől olvastam. Nem tett rám akkora benyomást elsőre, mint a “Normális emberek”, de talán ez nem is róható fel neki.

Nem tudnám megmondani első blikkre, miért. Az tény, hogy sokkal inkább a cselekményszál az, ami engem meglepett a maga hétköznapi jellegével, azzal, hogy nem akart “nagyot” mutatni és ez szinte már szokatlan papírlapon, hisz oda menekülni jár az ember. Nem egy controllccontrollvét vár a mindennapokból.

tovább olvasnám

Égnek áll tőle a hajam!

Míg másnak a náthát, addig Papp Dóra ifjúsági írónak az aktuális könyvét kell kihevernie, ahogy ez a Rúnatánc c. regénye esetében is megesett vele.

Úgy mondja, minden egyes könyvének a megírása feléli az ember energia készleteit, mind a szerkesztési, mind a nyomdai előkészítés miatt.

„(…) a novemberben megjelent Rúnatánc aztán tényleg annyira húsbavágóan aktuális és akkora kísérlet volt, hogy jó pár hónap kellett, hogy kiveherjem. „

Ugyanis a szerzőt nem csak a fantáziája hajtotta, hanem szorította a határidő is, így egyáltalán nem nagy talány, hogy miben gyökerezik a kimerülés oka a folyamat végén. Az írónő tollából fakadó történetek páratlanul marnak az olvasók szívébe, gyanútkeltően magával ragadóak. Fennáll a gyanú, hogy folyamatosan peregnek a cselekményképek abban az írói agykoponyában.

„Párhuzamosan formálódik több történet bennem, egy idő után muszáj levázlatolnom belőlük pár dolgot, hogy ne vesszenek el az ötletek akkor sem, miközben van egy kiválasztott történet, amit mindig írok.”

A tapasztalatai már annyiban elővigyázatosságra intik, hogy nem kísérletezik párhuzamban két történetnek a kinevelésével, elkerülve így a kölcsönös hátráltatást.

A legtöbb, ha nem mindegyik olvasó gargalizál a kérdéssel, vajon azt a bizonyos irritáló karaktert melyik valós személy inspirálta… Az esetek többségében kihátrálnak a kérdés elől, de Dóra elárulta, előfordult már, hogy negatív emléket örökített meg. Esetenként pedig még színesített is rajtuk egy kicsit.

Amikor azzal a kijelentéssel találkozunk, hogy „Az vagy, amit megeszel.”, nem gondolunk bele annak helytállóságába. Ha írói berkekben gondolkodunk, az íróknak kutyakötelességük olvasni. Egymást. A másikat. Új műfajt. A sajátjukat.

„Írópalátáknak szoktam elsőként ezt a tanácsot adni: olvasás és írás nélkül nem igazán lehet fejlődni. És ha egy író terhesnek találja az olvasást, ha nincs meg benne eleve az igény az olvasásra, ott szerintem valami nem stimmel.

A szerző rettentően sok időt szán az irodalom befogadására, mint olvasó, a cikk végén pedig saját kedvenceit is megosztja velünk.

Félúton járunk a beszélgetésnek és szóbakerül az írók egy őszinte mumusa, a film adaptáció. Miért mumus? Mert kétélű fegyver és okosan kell tudni vele bánni.

Dóra szerint kell. Szükséges. Jó.

„Kevés mű van, aminél úgy igazán eltalálták. Most hirtelen A Gyűrűk Ura, a Sárkányok háza és az új Dűne film jut eszembe, ahol kellő alázattal nyúltak hozzá a forrásanyaghoz.”

Kettőt is tippelhetnénk, mitől áll égnek a haja, de megspórolva a felesleges köröket…az az utolsó oldal elolvasása-szindróma. Bár deklarálhatjuk, hogy minden olvasónak szíve joga, hogyan fogyasztja az adott könyvet, azonban az írónő kitér a cselekmény felépítésébe fektetett energiájára, a megfelelő adagolásra, a dramaturgia kipofozására.

Nem is értem, hogyan érthetik az utolsó oldalon leírtakat. Az csak annak fényében nyer értelmet, ha elolvasták az előtte lévő oldalakat is.

Hallva a történetekhez fűződő kapcsolatáról, a karakterekhez való kötődése megkérdőjelezhetetlen. Egytől-egyig kapnak egy kis sarkot a szívében a kedvenc szín, étel, zene szegmensek mellett. Például a Bolyongó és a Rúnatánc Szepes Norbijával lazán bevállalna egy tizenkét órás olaszországi utat a jó zenére és úton járós anekdotákra való tekintettel.

Ha a könyvek folytatása kerül napirendre, elegánsan válaszol és nem zárkózik el az elől, hogy a jövőben visszakanyarodjon egyes karakterekhez, lásd Rúnatánc. Ismét.

Amennyiben még emlékszel arra a kitérőre, hogy aki írni szeretne olvasson is, Papp Dóra a következő magyar szerzőket ajánlja erősen a figyelmünkbe Moskát Anita és Veres Attila személyében, külföldieknél pedig Neil Gaiman a legteteje, az abszolút követendő példa a számára. Ezen ajánlásait a kötelező olvasmányok felé is kiterjesztené, úgy véli sokkal előrébb lennénk az irodalom népszerűsítésében, ha több 21. században játszódó regénnyel találkoznának. Sokkal könnyebben tudnának azonosulni, onnantól kezdve pedig már csak egy lépés választja el attól, hogy magával ragadja az olvasás szeretete.

/Szerző: Domokos Dominika/