Egy fantasy írónak az írás maga egészen más élmény, mint egy krimi, dráma vagy akár egy szépirodalmi alkotónak. Betűi kaput nyitnak egy másik világba. Ott ugyan úgy történnek gyilkosságok, forrnak ki szerelmek, kezdődnek kalandos utazások. Az interjú során többek közt ennek az élménynek a sokszínűségéről is beszélgettünk Benyák Zoltánnal, a többkötetes szürrealista fantasy íróval.
A kép készítője: Szegedi Bence, (a képen balra: Benyák Zoltán, jobbra: Makkai Roland)
A „Requiem” című regényedben van-e olyan jelenet, amit átírnál, vagy úgy érzed késznek, ahogy van?
Benyák Zoltán: Én most már késznek érzem. Lassan öt évet töltöttem ebben a könyvben. Nagyon sok időbe telt, mire megírtam az egészet. Három kötetesre terveztem a sorozatot, a Tavasz eseményei jöttek ki pár hónappal ezelőtt. 1999-ben játszódik a sztori, a Nyár hamarosan érkezik és a Tél, az eposz lezárása pedig még várat magára. Először spirálfüzetbe kezdtem el írni a történetet, utána átdolgoztam Wordben. Maga a szerkesztés is több hónapot vett igénybe, rengeteg munkám van benne. Azt gondolom, hogy ennél jobbra én már nem tudom megcsinálni.
Mi a legszokatlanabb vagy legfurcsább dolog, aminek utána kellett nézned a mű, vagy akár csak egy részének a megírásához?
Benyák Zoltán: Ebben a könyvben szerepel a Doktor. Az ő karaktere úgy van megalkotva, hogy monológokat mond, azt felveszi diktafonra, mert ő fejlövéssel él, ebből adódóan a memóriájában nem bízik túlságosan. Vettem én is egy diktafont, hogy teljesen benne legyek a karakterben. Felmondtam a szövegeket, elkészítettem a maszkját, amit a történetben újságkivágásokból alkot meg. Abban járja éjjel az utcákat. Én ennyire szerintem még nem helyezkedtem bele szereplő bőrébe. Az ő jelenetei voltak azok, amik közelebb álltak a szívemhez, és amiket a legjobban szerettem írni.
A „Veszett lelkek városa”, az első könyved még álnéven jelent meg. 2012 óta viszont már saját néven publikálsz. Milyen okból hagytad el végül az álnevet?
Benyák Zoltán: A kezdeti szégyenlősségem miatt volt az, hogy álnéven akartam írni. Azt gondoltam, hogy ha a „gyerekbetegségeken” átesem, és profi íróvá érek, majd akkor kijövök a saját nevem alatt. 2012-ben volt az valóban, mikor az „Ars Fatalis” című könyvet megírtam, hogy azt annyira jól sikerültnek éreztem, hogy nem bírtam volna elviselni, ha valamilyen idegen név van rajta. Így a saját nevemen jelent meg. Ez volt a fordulópont. Azóta „Az idő bolondjai”, a „Requiem”, „Az utolsó emberig”, „A nagy illúzió” már a saját nevem alatt jöttek. Nem mintha úgy érezném, hogy ne lenne még mit tanulnom, mert ezt a szakmát egy életen át lehet tanulni, de azt gondolom, hogy most már a Benyák Zolinak Benyák Zolinak kell lennie.
„Az idő bolondjaiból” van-e olyan karakter, aki nagyon közel áll hozzád, vagy taszít, de ennek ellenére mégis meg tudtad írni?
Benyák Zoltán: Három főszereplője van „Az idő bolondjainak”. Van egy órásmester, aki mindig tudja, hogy mennyi az idő. Van egy kislány, akinek egy valós betegsége van. Ezt progériának hívják, testének sejtjei nyolcszor gyorsabban öregednek. Van még egy fiú is, aki ellopta az idő homokját, ezért nem öregszik. Ők hárman annyira szélsőségesen viszonyulnak az időhöz, hogy úgy gondoltam, ők be tudják mutatni azt, a kérdéskört, hogy az ember számára mit jelent a múló idő. Nagyon jó szereplők lettek, azt gondolom.
“Az embereknek kell a mese, a meséknek meg az ember.” Tartja az író és a póló, amin megakadt a szemem a Fantasy Expo-n. Beszélgetésünkből ezt a mondatot őrzöm a legnagyobb mosollyal és kívánom olvasóinknak, hogy ők is tegyenek így.
/Szerző: Makkai Roland/