Izgatottan vártam a többi eladó sorban lévő tárgyak között, kik kukán álltak. Fura volt, hogy csak nekem voltak gondolataim, vágyaim, leginkább az, hogy valaki hazavigyen és azt boldoggá tehessem. Egy nap, végre megállt valaki, egy nő volt az, eleinte csak nézelődött, majd megfogott, végig pásztázta minden négyzetméterem, végül betett a kosárba és megvett. Egész úton kiáltani akartam az örömtől annyira boldog voltam.
Miután hazavitt, s letett az asztalra, lassan kicsomagolt. Ráérősen bekapcsolt valami gépet, ami egy érdekes hangon jelezte, hogy valami készül. Engem kezébe vett, langyos vízben, gyöngéden megfürdetett. Arra gondoltam, bárcsak lennék olyan, mint ő, akár a párja, élvezném, ha fürdetne ezzel a finom puha gyengéd ujjakkal. Az, amikor gondosan megtörölgetett, semmihez sem fogható volt. Megalkotásom óta, vigyáztak rám, de ez valahogy más volt, éreztem, hogy fontos vagyok neki. Mikor letett az asztalra és belém öntötte a meleg italt, egyre izgatottabbá váltam. Úgy éreztem, ha lenne szívem, most a torkomban dobogna. Elérkezett az idő, és ő most inni fog belőlem, ajkához fog emelni, megérezhetem milyen. Mikor a puha szája megérintett, nem tudtam eldönteni, hogy a meleg italtól érzem magam forrónak, vagy magam forrósodom fel. Mikor végzett, elmosogatott, és a helyemre tett. Ez így ment, egész addig míg egy nap, hazahozott egy másik darabot. Azt valamiért jobban szerette, többet használta, s bennem gyűlt a méreg, s a harag.
Amikor minden különös csillogó formával fel lett díszítve ő tovább ajándékozott, egyszerűen megvált tőlem. Szomorúság kerített hatalmába, úgy éreztem megszűnök, és nem akarok semmi mást, csak, hogy véget érjen az életem. Ám új gazdám más volt. Egyedül volt, nem volt annyi mindene, de a reggeleket velem kezdte, s az éjjeleket is velem zárta. Noha nem hordott olyan ruhákat, mint előző gazdám, de napról, napra megkedveltem. Egyik éjjel, mikor kint ült velem a teraszon, kezei között szorongatva, fénylő pontokat nézett az égen, amiket ő csillagoknak nevezte egyszer csak elkezdett sírni, és ez teljesen megváltoztatott bennem mindent, amit valaha gondoltam amióta itt voltam. Végül kint hagyott az asztalon, s bement a szobába. Azt mesélte, hogy vannak olyan csillagok is, amik kívánságokat teljesítenek, s nem vágytam semmi másra csak, hogy őt boldoggá tegyem.
– Legyen hát – suttogta egy hang, majd egyszer csak elsötétült minden.
Hetekkel, sőt, hónapokkal később, egy teázóba láttam meg újra, de idő kellett míg teljesen magam is felfogtam mi történt. Ember lettem, mint kiderült, nem adtak sok esélyt emberi testemnek és egyik éjjel, aki azt felelte, legyen hát, elmondta álomban, hogy a testben élő lélek tovább távozott. Így kaptam egy testet és egy emberi életet, és őt. A volt gazdám mosolyát, az érintését. Mikor első éjjel után kimentem a konyhába, meglepődve vettem észre a polcon az összetört bögrét, ami meg lett ragasztva. Mosolyogva mesélte nekem el, hogy kint felejtette a teraszon és másnap összetörve találta, pedig az a bögre volt a mindene. Évekkel később is, a bögre ugyanúgy állt és mindig arra emlékeztetett mi voltam, és mi lettem. Noha sokan azt állítják, a tárgyaknak nincs lelke, titkom magamba rejtve, én vagyok az élő példája, hogy ez nem így van. Lelkem volt, ami kapott egy esélyt azzal, akibe beleszeretett.
Mikor idős lettem, egy nap az unokám karácsonykor meglepett minket. remek kerámia tudásának hála, a kedvenc bögrénket újra olyan formába varázsolta, amiből inni lehet, de titkon ő tudta mennyire is fontos nekem, így a töréseket meghagyta. Talán még a dédunokáim is ismerni fogják a mesét, a mesémet, a bögre, aki nem vágyott másra, csak, hogy szeressék és hogy ő, ember lehessen.
/Szerző: Stellina Enna Drago (írókörös)/