Kategória: Egyéb

Azt mondják, hogy a huszadik század társadalmának szócsöve. Abból is annak a rétegnek, aki a perifériára kiszorulva nyomorgott. Legalább egy közös pont van benne és a hazai régmúlt költőinkben, hogy van legalább egy jegyzett addikciója, ami nem a szex vagy a folytonos depresszióba való zuhanás, hanem az alkohol volt. Ja és szerette a macskákat. Ez az a pont, ahol felkapod a fejed, mert kapcsolódni tudsz. Nem az alkoholnál, mert magyar ember nem iszik (annyit).

A német származású, ám amerikai költő az írás, az alkoholizmus és a macska imádatának szentháromságában tartott görbetükröt a társadalom felé. Fájdalmasan realista volt, ami sokakból váltott ki felháborodást, hisz volt, aki mert a problémákról beszélni. Nem kell meglepődni, hisz a mai napig szeretik a hibát eltussolni, vagy legalábbis sallangosan tálalni. Bukowski viszont élete során sorokba ölve kitálalt. Nap, mint nap. Könyörtelenül őszintén. Beszél prostituáltakról, szerencsejáték hányatott rabokról és alkoholistákról (Kezében elkapja a szívemet c. versgyűjtemény).

Ha pedig őszinteség, akkor kendőzetlenül pucérra vetkőztette korának társadalmát a homoszexuálisoknál kezdve, át a feketéken, majd kilyukadva nők iksz százalékánál. Pontosan ezzel harcolta ki, hogy egy 1983-as novelláskötete (Tales of Ordinary Madness) lekerült anno a polcról. Azt vallotta, hogy a kritikusok csak akkor nem állnak belé, ha olyan rossz emberekről ír, akik fehérek. Levelében akkor így fogalmazott:

„Tényleg szükség van arra, hogy kijelentsem, a nők, a feketék és a homoszexuálisok között is vannak jó emberek?”

Igen. Ma is kötekezően el kell hangoznia, ha véleményt formál az ember: “Tisztelet a kivételnek.”, mert biztosan lesz egy, aki képtelen felfogni az iróniát vagy értelmezni a “szabad vélemény alkotás” fogalmát (persze csak módjával és kulturáltan).

Minden ember életében eljön egyszer a nagy Ő. Mondják sokan. Vagy legalábbis így gondolják. Így az több, mint (talán) a többség, tehát félig igaz és hangoztatható. Bukowski a szerelem kapcsán “A meghatározás” c. versében így nyilatkozott

“(…) a szerelem elgázolt macska…”

ami érdekes, visszaemlékezve, mennyire odáig is vissza volt négylábú, doromboló barátainktól. Vajon annyira kegyetlen oldalát ismerte meg a szerelemnek, amire képtelen volt kevésbé keserű szájízzel és fájó szívvel gondolni, mint egy elgázolt macskára? Fene tudja. Csak azt tudjuk, hogy pont úgy élte az életét, ahogy sokan szerették volna, csak nem volt elég merszük hozzá (S. Tóth Ádám nyomán).

Felhasznált forrás:

https://hu.gov-civ-guarda.pt/charles-bukowski (2024.02.14.)

https://konyvesmagazin.hu/friss/bukowski_imadta_a_dorombolast_de_a_cenzorokat_nagyon_sajnalta.html (2024.02.14.)

https://f21.hu/irodalom/bukowski-interju-pritz-peter/ (2024.02.14.)

/Szerző: Domokos Dominika/

Egy fantasy írónak az írás maga egészen más élmény, mint egy krimi, dráma vagy akár egy szépirodalmi alkotónak. Betűi kaput nyitnak egy másik világba. Ott ugyan úgy történnek gyilkosságok, forrnak ki szerelmek, kezdődnek kalandos utazások. Az interjú során többek közt ennek az élménynek a sokszínűségéről is beszélgettünk Benyák Zoltánnal, a többkötetes szürrealista fantasy íróval. 

A kép készítője: Szegedi Bence, (a képen balra: Benyák Zoltán, jobbra: Makkai Roland)

A „Requiem” című regényedben van-e olyan jelenet, amit átírnál, vagy úgy érzed késznek, ahogy van?

Benyák Zoltán: Én most már késznek érzem. Lassan öt évet töltöttem ebben a könyvben. Nagyon sok időbe telt, mire megírtam az egészet. Három kötetesre terveztem a sorozatot, a Tavasz eseményei jöttek ki pár hónappal ezelőtt. 1999-ben játszódik a sztori, a Nyár hamarosan érkezik és a Tél, az eposz lezárása pedig még várat magára. Először spirálfüzetbe kezdtem el írni a történetet, utána átdolgoztam Wordben. Maga a szerkesztés is több hónapot vett igénybe, rengeteg munkám van benne. Azt gondolom, hogy ennél jobbra én már nem tudom megcsinálni.

Mi a legszokatlanabb vagy legfurcsább dolog, aminek utána kellett nézned a mű, vagy akár csak egy részének a megírásához?  

Benyák Zoltán: Ebben a könyvben szerepel a Doktor. Az ő karaktere úgy van megalkotva, hogy monológokat mond, azt felveszi diktafonra, mert ő fejlövéssel él, ebből adódóan a memóriájában nem bízik túlságosan. Vettem én is egy diktafont, hogy teljesen benne legyek a karakterben. Felmondtam a szövegeket, elkészítettem a maszkját, amit a történetben újságkivágásokból alkot meg. Abban járja éjjel az utcákat. Én ennyire szerintem még nem helyezkedtem bele szereplő bőrébe. Az ő jelenetei voltak azok, amik közelebb álltak a szívemhez, és amiket a legjobban szerettem írni.

A „Veszett lelkek városa”, az első könyved még álnéven jelent meg. 2012 óta viszont már saját néven publikálsz. Milyen okból hagytad el végül az álnevet?

Benyák Zoltán: A kezdeti szégyenlősségem miatt volt az, hogy álnéven akartam írni. Azt gondoltam, hogy ha a „gyerekbetegségeken” átesem, és profi íróvá érek, majd akkor kijövök a saját nevem alatt. 2012-ben volt az valóban, mikor az „Ars Fatalis” című könyvet megírtam, hogy azt annyira jól sikerültnek éreztem, hogy nem bírtam volna elviselni, ha valamilyen idegen név van rajta.  Így a saját nevemen jelent meg. Ez volt a fordulópont. Azóta „Az idő bolondjai”, a „Requiem”, „Az utolsó emberig”, „A nagy illúzió” már a saját nevem alatt jöttek. Nem mintha úgy érezném, hogy ne lenne még mit tanulnom, mert ezt a szakmát egy életen át lehet tanulni, de azt gondolom, hogy most már a Benyák Zolinak Benyák Zolinak kell lennie.

„Az idő bolondjaiból” van-e olyan karakter, aki nagyon közel áll hozzád, vagy taszít, de ennek ellenére mégis meg tudtad írni?

Benyák Zoltán: Három főszereplője van „Az idő bolondjainak”. Van egy órásmester, aki mindig tudja, hogy mennyi az idő. Van egy kislány, akinek egy valós betegsége van. Ezt progériának hívják, testének sejtjei nyolcszor gyorsabban öregednek. Van még egy fiú is, aki ellopta az idő homokját, ezért nem öregszik. Ők hárman annyira szélsőségesen viszonyulnak az időhöz, hogy úgy gondoltam, ők be tudják mutatni azt, a kérdéskört, hogy az ember számára mit jelent a múló idő. Nagyon jó szereplők lettek, azt gondolom. 

“Az embereknek kell a mese, a meséknek meg az ember.” Tartja az író és a póló, amin megakadt a szemem a Fantasy Expo-n. Beszélgetésünkből ezt a mondatot őrzöm a legnagyobb mosollyal és kívánom olvasóinknak, hogy ők is tegyenek így. 

/Szerző: Makkai Roland/

Az A névtelen királynő c. regénye

egy főiskolai szerelemnek köszönhető,

de nem halandó és halandó közt, hanem egy komplett világ az, ami rabul ejtette a szívét.

Basa Katalin még a főiskolai szakdolgozatának témáját kutatta, amikor belebotlott a néprajz kultúrájába és onnantól kezdve nem volt számára megállás. Bár akkor még nem sejtette, hogy évekkel később egy teljes regényen átívelő, izgalmas, eksztatikus fantázia világot fog megálmodni a néprajz által, boszorkányokkal, eltanulható mesterségekkel és gonoszsággal átitatva.

A kép készítője: Szegedi Bence (a képen balra Domokos Dominika, jobbra Basa Katalin).

Mi volt a kutatómunka legizgalmasabb, legérdekesebb pontja?

Basa Katalin: Tényleg sokat kutattam az A névtelen királynő világához, olyannyira, hogy szakdolgozatot is írtam még főiskolás koromban a néprajzról. Mégpedig a Mikszáth novelláiban föllelt néphagyományi elemekről. Onnantól kezdve nekem szerelem a néprajz. Kimeríthetetlen kút, egyébként. Minél tovább ás benne az ember, annál mélyebbre jut és annál érdekesebb dolgokat talál benne.

És gyerekkorból fakad ez az érdeklődés, vagy a főiskola tájékán alakult ki, amikor témát választottál?

Basa Katalin: Ezek így összeértek. Amikor az ember gyerekkorában találkozik a népmesékkel, a Jankovics Marcell féle rajzfilmekkel, ott kezdődik el minden. Aztán idősebb korban elkezdi elemezgetni is a motívumoknak a mélységeit és rádöbben, hogy ezek milyen jók! És, hogy választ adnak nagyon sok mindenre, amivel találkozik az ember az életben.

Milyen motívumokkal találkozhat az olvasó a regényedben?

Basa Katalin: Az egyik legfontosabb, az igazságkeresés és az útkeresés, ami a könyvben is jelen van. 

Ez lenne az üzenete is?

Basa Katalin: Igen, azt hiszem, a tisztánlátás a legfontosabb dolog, amit meg kell tanulnunk az életben. Kiben bízhat az ember, kiben nem. Ne tévedjen el az útján. Van egy kifejezés a magyar néprajzban, igazlátó. Talán ezzel már találkoztatok. Különböző emberekre mondják, nem csak a halottlátókra. Régen igazlátónak hívták a régészeket, a bírókat, ezt az igazlátó tulajdonságot építettem be a történetbe, mégpedig egy népmese felhasználásával. Talán ismerős nektek, Tündérszép Ilona és az Árgyélus. Az Árgyélusnak van egy olyan névváltozata, az Argilus. Ezt használom. Én valamennyire valóságosabbnak tűnik, ha Argilusnak hívom, mintha Árgyélus lenne.

Argilus az, akinek van egy olyan szeme – igazlátó szem- , amivel bele lehet látni, az embereknek a lelkébe, illetve a démonok nevét meg lehet vele tudni. Ez az örök motívum a mítoszokból ered, mert ha valaki tudja egy démonnak a nevét, akkor tud neki parancsolni is.

A karakterekhez hogyan álltál hozzá, hogyan építetted fel őket?

Basa Katalin: Van a néprajzban egy nagyon érdekes hármas dinamika. Ugyanis a magyar néprajz teljessége csak töredékekben maradt meg, de mégis van három fontos figura, amik állandóan visszatérnek. A táltosok férfiak, akik a Naphoz kötődnek. Vannak a boszorkányok, akik a magyar néprajzban nem születnek varázserővel, hanem szövetséget kötnek a gonosszal, azért hogy hatalmuk legyen a világban. Gyakorlatilah bárki lehet boszorkány. A boszorkányok a Holdhoz kötődnek, de vannak férfiak is, a boszorkánymesterek. A harmadik figura, amiről a legtöbbet tudunk, a Vízitündérek. Nem emberek. Csak rájuk hasonlítanak. És itt van ugye Tündérszép Ilona, aki egy archaikus istennő figura. Az élet és halál vizének birtokosa. Végképp nem ilyen Csingiling-fajta, ilyen cukimuki, hanem egy igazánolyan nőfigura, ami a nők teljességét ábrázolja.

A magyar néprajzban ismert boszorkányok és az amúgy a köztudatban élő boszorkányok közt fellelhető eltérés?

Basa Katalin: El kell választani a néprajzi hiedelmeket attól a valóságtól, amiben az emberek éltek. Minden falunak, vagy három falunak volt boszorkánya, valójában füves asszony volt, vagy bába, illetve szerelmi kötéseket is adott. Nyilván a női ágon öröklődő természeti tudást tartották fontosnak az emberek. Féltek is tőle, mert aki tudott gyógyítani, az tudott rontani is. Ezekre az élő, valódi asszonyokra ráépült egy hitvilág, babonák. A kutatók elválasztják az élő embereket – akik valóban léteztek -, a babonáktól. Ezeket csak a hitvilág kutatói jegyzik fel. 

Kinek ajánlanád a könyvedet?

Basa Katalin: Tizennégy év felettieknek. A mesék nem olyan egyszerű történetek, bár gyerekeknek meséljük őket – gyerekeknek is. De, amiről szó van bennük, a gonoszság és annak a legyőzése. Nem írtam le úgy, hogy azt egy tizennégy év aluli olvashassa. Inkább gimnazistáknak és afölött.

A Bűbájos boszorkák ugyan elhintettek némi alapfogalmat a boszorkányság mesterségével kapcsolatban, de az meglehet, csupán ízelítője ennek a világnak. Kettőt fordul bennem a gondolat, hogy vajon, ha a füvesasszony is magához veheti ezt a képességet, milyen vég cselekedetekre tud vetemedni? Egy halandó a rontás hatalmával torz és megbocsáthatatlan (is lehet). Ahol a kapzsiság, az ármánykodás rád tapad.

/Szerző: Domokos Dominika/

Sok nagy és megismételhetetlen költőnk és írónk nevével először az irodalom tankönyvek oldalán találkozunk. A legtöbben úgy emlékeznek vissza rájuk, hogy “igen, Adyt húztam az érettségin…” A száraznak ható, tényszerű életszakaszok között azonban könnyedén elveszik az az igencsak érdekes tény, hogy például Ady Endre hosszú ideig élt együtt egyfajta “édes hármasban” Lédával és annak férjével, Diósy Ödönnel. 

A nőfaló Adyval ellentétben Móra Ferenc szerelmi kapcsolatairól már sokkal kevesebb szó esik. Neves írónk sok éve élt boldogtalan házasságban, amikor találkozott Kalmár Ilonával, aki már ekkor jegyben járt. Szerelmük egészen az író haláláig kitartott, azonban a mai napig az a mondás járja, hogy Móra abba a ténybe halt bele, hogy Ilona nem lehetett egészen az övé. 

Lánglelkű költőnkről, Petőfiről nem sokan tudják, hogy már öt éves korától iskolába járt, nagy Shakespeare rajongó volt, és hogy őszinte véleményt kérhessen verseiről, Pönögei Kis Pálként mutatkozott be Vörösmarty Mihálynak. 

A huszadik század magyar költészetének és esszé irodalmának nagyasszonyaként ismert Nemes Nemes Nagy Ágnesről például sokáig az a hír járta, hogy már tizennyolc éves korában eldöntötte,

hogy ő bizony költő akar lenni,

verseit viszont nem tartotta elég jónak ahhoz, hogy a Nyugathoz is eljuttassa.. Mindemellett több ízben képviselte Magyarország irodalmát külföldi felolvasó esteken és nemzetközi írótalálkozókon. 

Arany János viszont nem igazán akart költő lenni. Miután otthagyta az iskolát, a festés és a szobrászat rejtelmeiben tervezett mélyebben elmerülni. Kipróbálta magát színészként és zenészként is. Ha most élne, talán még nagyobb rajongótábora lenne, ugyanis nem csak verset írt, de fordított, és még gitározni és zongorázni is tudott. Irodalmunk egyik legmerészebb alakítójaként van számontartva, sok erotikus tartalmú költeménye sosem látott napvilágot.

/Szerző: Filotás Karina (FISZ Tag)/

– Interjú Lione Stanislavval 

A PolcraFel csapataként meghívott sajtós szerepkörbe bújtunk a Ferencvárosi Művelődési Központban megrendezett Fantasy Expon. Ebből az alkalomból adódóan volt szerencsénk három igazán különleges fantasy világ megalkotójával és írójával beszélgetni. 

A kép készítője: Szegedi Bence (PolcraFel Média), a képen Filotás Karina (balra) és Lione Stanislav (jobbra).

Lione Stanislav, a Csillagom című romantikus fantasy regény írónőjével a könyv keletkezéséről és a jövőbeli tervekről is szót ejtettük. 

K: Első kérdésem az lenne Hozzád, hogyan indult a regény megalakulása, hogy kezdtél neki a folyamatnak?

Lione Stanislav: Hű, hát ez a regény egy álomból született. Reggel felébredtem egy konkrét történettel, és így kapaszkodtam belé, hogy el ne felejtsem, mire beérek a munkahelyemre. Aznap nem sokat sokat dolgoztam, az az igazság, mivel leírtam szinte egy egész szinopszist. Ez olyan nyolc-tíz évvel ezelőtt történt. Nagyon sokáig nem hittem el, hogy én ezt tényleg ki is fogom adni. 

K: Volt olyan író, akinek a munkássága inspirált vagy segített a folyamatban? 

Lione Stanislav: Engem Vavyan Fable inspirál nagyon, illetve Jodi Taylor. Mindketten egyszerre érintenek nagyon mély és humoros témákat, és én ezt nagyon szeretem. 

K: Ha kategóriáját nézzük, akkor a Csillagom egy romantikus fantasy, viszont van benne spirituális vonal is. Ez személyes érdeklődési kör vagy direkt a regény miatt kezdtél el ilyen irányba kutakodni? 

Lione Stanislav: Igazából, amikor én ezt elkezdtem írni, nem nagyon gondolkodtam kategóriákban. Megszületett a regény, és utána megpróbáltam “bepakolni” valamilyen helyre, hogy kiderüljön, hogy is lehet pozícionálni. Nem egyszerű, pont emiatt az összetettsége miatt, hogy most ez “csak” fantasy vagy “csak” spirituális. Egy kicsit réteg könyvnek mondanám. Sokaknak tetszik és ennek örülök. 

L: Volt esetleg olyan karakter, akit a való életből vettél, vagy olyan személy, aki inspirált? 

Lione Stanislav: Igazából utólag jöttem rá arra, hogy a főszereplő lány egyébként az egyik legjobb barátnőm. Ő is inspirált engem. 

K: Van egy konkrét üzenet, amit szerettél volna megfogalmazni az olvasóknak?

Lione Stanislav: Konkrét üzenet nem volt, talán benne van az, hogy érdemes felvállalnunk az életfeladatunkat. Valamilyen szempontból mindkét szereplőm menekül ez elől, és az a tanítás, hogy ezt fel kell vállalni, nincs menekvés. Emellett sok egyéb, kisebb tanítás is van benne. 

K: Az írói oldaladon említetted, hogy írsz és rendezel.  

Lione Stanislav: Ó, azt csak a fejemben! De igen, színjátszós voltam körülbelül tíz évig, és ez egyébként nagyon sokat segít az írásban. Az ember jobban el tudja képzelni a karaktereket. A dráma, dramaturgia tanulása nagyon sokat segít a karakterek, párbeszédek és szituációk megalkotásában. 

K: Van esetleg olyan rendező, akivel akár kooperálnál is, hogy majd ez a történet egyszer filmvászonra vagy színpadra kerüljön vagy jobb, ha így marad könyv formában? 

Lione Stanislav: Egyelőre így maradnék, a könyv formánál.

Habár a történet nem fogja elhagyni a könyv lapjait, az egyszer biztos, hogy a Csillagom egy olyan örökérvényű üzenetekkel bíró könnyed, olykor humoros, mégis megrázó mese szerelemről, összetartásról és felelősségvállalásról, amely minden olvasója előtt kitárja a kaput.

Az már csak rajtuk áll, hogy be mernek e lépni rajta. 

/Szerző: Filotás Karina (FISZ Tag)