Az elvárás csak illúzió

Egy igen kényes kérdésem lenne: Mitől nő a nő?

Örök téma, pont mint a létünk, de az igazság az nem szubjektív, bármennyire is fáj ez néha. Most úgy tűnik, hogy akkor nő a nő, ha: állandóan boldog, szexi, jól öltözött, a haja be van lőve, be van fújva valami Coco Chanellal, meg magassarkú cipőben riszálja az amúgy – elvárt – nagyon kerek fenekét. Persze a cici legyen szilikon, vagy legalább is hasonlítson rá. A táskák és kiegészítők összhangban legyenek a ruhával. Értsen a sminkeléshez, akkor is, ha nem kéne neki. Legyen kedvence a szoknya, a hétköznapi munkanapokon is viseljen kisestélyit, ha LEHET (tudom, valaki szerint ez az igényesség, de ne keverjük, nem egy és ugyanaz). Ne beszéljen sokat, de legyen ravasz. Közben meg legyen gyerek, főzzön mindig frisset, menjen el dolgozni, ne legyen aranyásó, legyenek céljai, legyen otthon és a fejében is rend. Legyen megértő, és tartsa fenn a tüzet, emlékeztessen minden olyan dologra, amire neked kéne emlékezni. Jah, és ne legyen hisztis, ez nagyon fontos.

A képen a cikk szerzője, Kabbelány látható.

Szegény nők, állandóan fogyókúráznak, de csekély százalékuk csinálja tényleg végig (én is elbuktam párszor). Pedig hát nem egyek az adottságaink, és lehet, hogy ez miatt soha a büdös életben nem lesz olyan, mint amilyen akarna lenni ( a fejekben a kép olykor hibás erről). Nőként nehéz feltörni, de azt hiszem minden ember megérdemli, hogy legyenek álmai és megvalósíthassa azokat. A nő is csak egy ember, ne felejtsük el. Én nem tudom mi a normális. Azt hiszem, bármi az, ami boldoggá teszi az embert, és nem árt vele másoknak.

Különben a férfiak nagy része magasról tenne ezekre a külsőségekre, de mivel a nők előszeretettel kezdtek el ilyen dolgokat csinálni – amire temérdek sok indokuk volt -, így már a férfiak is felfigyeltek ezekre a kihívó tulajdonságokra. Elmondom tehát, szerintem mitől nő egy nő.

Éppen attól, hogy tudja, mikor érdemes bevetnie magát. Nem feszít és csücsörít egy tükörben állandóan. Ha tudja, hogy ő nagyon is erős, az erejét fel is használja a saját életének előrehaladásáért. A nő egy egyszerű, sportos öltözetben is csodaszép, ha tudja, hogy mennyire csodálatos.

A képen a cikk szerzője, Kabbelány látható.

Következő probléma: Általában senki se tudja, mennyire csodálatos.

Egy nő csodaszép kócosan is, ha nincs rajta magassarkú és két kg smink – ha úgy tartja kedve. A nő eldöntheti, hogy ő mitől nő, milyen lesz a stílusa, miért sportol és miért is csinál dolgokat. A nő akkor is csodálatos, ha nem szül, de akkor is, ha gyereket ad a világnak. A top nő sosem az, aki csak a testével hódít. A top nő a tekintetével veszi el azt, amit akar, és pontosan azért, mert tudja, hogy mit akar. A nő ragyogó, ha van egy olyan férfi, aki minden nap boldoggá teszi. Viszont nem korlátozódik le erre az egyetlen boldogság forrásra és nem a férfi határoz a szépségéről. Ez a férfi nem lehet bárki. Csak is az, aki őt nőnek látja. Aki mindenhogy csodálja. Aki miatt kivirágzik a lelke és a tehetsége.

Akitől kap egyfajta seggberúgást:

Csináld az álmod. Menj! Ne légy átlagos! Én szeretlek téged.

Egy nő tudja, hogy a bárki az nem elég. A Nő megtanul először egyedül boldogulni. Tehát szerintem a nő attól nő, ha azt csinálja, amit valóban akar (ha kisestélyit akar hordani, akkor azt, de ne mások véleménye határozza meg). Ettől olyan lesz a kisugárzása, hogy bárkit megkaphat, de neki a bárki – mint tudjuk -, nem kell.

Ne érjétek be a bárkivel! A test megváltozik, a feszes nem lesz mindig feszes. A melletek se lesz tűhegyes örökké. Végül a templomotok az elmúlásba kerül, de a lelketek a felhők között maradhat. Az arcotokon a ráncok meg fognak jelenni. Megváltoztok majd kívülről. Belülről azok maradhattok, akik vagytok. Sportoljatok, ha akartok, de ne azért, mert Norbi mondta. Ha az egészségetek a tét, figyeljetek oda. Tegyetek meg mindent érte. Az álmaitokért. A belső narrátorotokra figyeljetek.

Kedves nők! Legyetek olyanok, amilyenként jól érzitek magatokat.

Ne feledjétek: az elvárások csak illúziók.

Ha kocsit akartok szerelni, vagy boxolni, tegyétek azt! Nem biztos, hogy első próbálkozásra sikerül, de menni fog az. Legyetek az a nő, akik lenni akartok.

/Szerző: Kabbelány (Hári Katalin Bettina)/

Azt olvasni, amitől remélni is lehet…

– interjú Bessenyei Gáborral, ifjúsági íróval.

Nika: Van olyan karakter a történeteidben, amelyeket nagyon nehezen formáltál meg, ha igen melyik/melyikek azok?

Bessenyei Gábor: Olyan biztosan nincs, akit kirívóan nehéz lett volna megalkotnom, mert most egyetlen ilyen sem jut eszembe. Ha mégis mondani kellene valamit, akkor azt mondanám, hogy habár kifejezetten szeretek női karaktereket írni, de nem véletlen, hogy rám a fiú nézőpontok jellemzőek. Egyrészt szerintem a párkapcsolati Young Adult történetekbe azzal tudok egyedi hangot vinni, hogy fiú szemszögből, hitelesen mutatom be az ismerkedést, másrészt nem is biztos, hogy egy női nézőpontkarakternél egy teljes regényen át fenn tudnám tartani ugyanezt a hitelességet. Ezért a női szereplőknél mindig igyekszem nagyon körültekintő lenni.

A képen Bessenyei Gábor a Kopj le, jófiú! c. regény dedikálása közben.

Nika: Volt már olyan, hogy a történetedben egy adott negatív karaktert egy az életedben olyan személy mentén formáltál meg, aki iránt kevésbé éreztél szimpátiát?

B.G.: Nem szokásom egy az egyben átemelni a valóságból embereket, inkább egy-egy tulajdonságból gyúrom össze őket. Nem is tudnék hirtelen olyat karaktert mondani a könyveimből, akit személyes ismeretség ihletett. Persze, biztos van ilyen, még ha ez nekem nem is esik le, és nyilván nem kizárható, hogy lesz is.

Nika: Csokonai Vitéz Mihály poeta doctus, poeta natus volt, azaz megvolt a tehetsége, de tanulmányozta is az irodalmat, edukálta saját magát. Mit gondolsz arról, hogy az írónak magának is olvasnia kell? És, ha igen milyen mértékben?

B.G.: Amikor a főiskolán annak idején újságírást tanultam, az egyik tanárunknak az volt a hitvallása, hogy az írás az olvasással kezdődik. Ezt én nagyon a magamévá tettem, és azóta is vallom. És ez igaz az újságírásra és az irodalomra egyaránt. Egyszer talán egy Szabó Magda interjúban olvastam, hogy

az ember eleinte mindent elolvas, aztán idővel már csak azt, amitől remél valamit.

Ez szerintem is így van. A kezdő írónak először szélesre kell tárnia az ablakát az irodalom előtt, megismerni mindent, amit csak lehet, aztán ha van már egy kis alapismerete, kicsit kitört a buborékjából, akkor mélyre kell ásnia abban a zsánerben, amiben alkotni szeretne.

Nika: Olvasol kortárs irodalmat? Van esetleg onnan kedvenc alkotód?

B.G.: Viszonylag sok kortárs irodalmat olvasok, de általában olyat, aminek köze van az aktuális munkámhoz. Kedvencet viszont nem tudnék mondani, de talán Neil Gaimant megemlíthetem, ha nem is kedvencként, de olyan kortárs íróként, aki hatással volt rám. Leginkább abban, hogy amikor én szépíróként képzeltem el magam, akkor nála láttam előszőr azt, hogy a szórakoztató irodalom nem egy lenézendő silányság, hanem azt is lehet magas minőségi szinten űzni, el lehet mosni a határokat, és akár nyelvi szinten is meg lehet úgy közelíteni a szépirodalmat, hogy közben a szórakoztatásról sem kell lemondanunk. Ez akkor sok mindent helyre tett bennem.

Nika: Ki tudnád emelni egy könyvedet, amit egy konkrét üzenettel, tanulsággal írtál meg?

B.G.: Mindenképp a Tested és lelkemnek van a legerősebb témája az eddig megjelent könyveim közül, hiszen az az iskolai bosszúpornóval foglalkozik. De a célom itt is az volt, hogy

egy jelenségre hívjam fel a figyelmet, nem akartam senki szájába tanulságot rágni.

A legfontosabb ilyenkor az, hogy egy aktuális problémát élményszerűvé tegyek az olvasó számára, hogy ha esetleg ő kerülne hasonló helyzetbe, akkor ebből táplálkozva talán jobb döntéseket tudjon hozni.

A képen Bessenyei Gábor legújabb regénye, a Kopje le, jófiú!.

Nika: Kevés olyan íróval találkoztam (eddig), aki könnyűszerrel váltogat célközönséget vagy műfajt, ám ahogy legutóbb hallottam, A Hang után ismét vöröspöttyös könyvet fogsz írni, a Tested és lelkem nyomán. Milyen indíttatásból teszed? Ahhoz van ihleted, vagy ismét szeretnél nyitni az idősebb korosztály felé?

B.G.: Ha szigorúan a megírás sorrendjét vesszük figyelembe, akkor A Hang a legrégebben megírt regényem az összes eddigi könyvem közül, hiába ez a legfrissebb megjelenésem. Szóval mondhatni a Tested és lelkem után is vörös pöttyös regényt írok, csak közben beesett egy régebbi kalandregény is. Az biztos, hogy én kifejezetten szeretek ifjúsági kalandregényeket írni, nem is engedtem el ezt a dolgot, de az a helyzet, hogy a vörös pöttyös könyvekben komolyabb témákkal is foglalkozhatok, és szélesebb olvasóközönséget érhetek el. Emiatt mindenképp ez élvez most priorítást.

Nika: A POLCRAFEL olvasó körében felmerült a kérdés a kötelező olvasmányok kapcsán, hogy nem e szorulna rá egy megreformálásra. Ha Te állíthatnál össze egy listát a kötelezőkről, hogy nézne ki?

B.G.: Nem szívesen állítok össze listákat, mert nem érzem úgy, hogy van annyi rálátásom a kérdésre, hogy ezt megtehessem. Az biztos, hogy én nem zárkózom el teljesen a kötelezőktől, és nem tartom feltétlen rossznak a létezésüket, mert úgy hiszem, kellenek olyan kulturális minimumok, amelyek nagyjából minden magyar embernek ugyanazt jelentik. Ugyanakkor azt is hiszem, hogy főleg általános iskolában a kötelezők listáját át kellene gondolni, és bővítés esetén olyan kortárs művekkel feltölteni, amik a mai fiatalok problémáival foglalkoznak, könnyen azonosulhatók, izgalmasak és olvasmányosak, hogy

a kötelezők ebben a korban elsősorban az olvasóvá nevelésben segítsenek.

Mert ha a fiatalokat az általános iskola évei alatt nem közelebb hozzuk az olvasáshoz, azzal később már nagyon nehéz lesz bármit is kezdeni.

Nika: Van bármiféle fóbiád, mondjuk idegesít a csámcsogás vagy a szürcsölés?

B.G.: Szerintem nincs. Kivéve, hogy nem szeretem, ha hozzám szólnak. 😀

Nika: melyik karaktereddel vállalnál be egy tizenkét órás utat Olaszországba?

B.G.: Talán Lilivel Az első csók és egyéb démonokból, mert ő egy kifejezetten szórakoztató személyiség. Mondjuk lehet, túlságosan is az. Ha kicsit visszafogottabb társaságot szeretnék, akkor is maradnék Az első csók és egyéb démonoknál, és a főszereplőt, Patrikot mondanám.

Nika: Van olyan könyved, aminek így utólag megváltoztatnád a végszavát?

B.G.: Nincs. Általában elégedett vagyok a befejezéseimmel, de az is igaz, hogy nem szoktam ezen gondolkodni. Viszonylag hamar elfelejtem a regényeimet, és nem is rágódom rajtuk utólag. Például soha nem olvasom újra a már megjelent könyveimet, mert attól azért tartok, hogy valami kijavíthatatlan hibát találok bennük.

/Szerző: Domokos Dominika/

Valami új kezdődik…

Két és fél órában egy közönség és három szószóló – közel negyven ember egy közösség volt.

A kép készítője: Besenyei Lili.

Március 03.-án került megrendezésre az Enter Barban az első irodalmi vitaestünk Bennszülött Bálna és Dr. Farkas Levente András társaságában, Kabbelány, avagy polgári nevén Hári Katalin Bettina moderátori szereplésében. Az érdeklődés mértéke és a személyes élménybeszámolók miatt (is), merünk olyan vad álmodozásba kezdeni,

hogy ilyesmire van igény. 

Két és fél óra alatt el lehet olvasni egy könyvet, lehet tenni egy könnyed sétát a Margit-szigeten, vagy el lehet jutni Budapestről Pécsre. Mi viszont évtizedeket jártunk be Kafka szorongástól túlcsordult írásain át, Bukowskileszarom tablettásan” megírt görbetükrein keresztül, kilyukadva a slamben is megfürdő Kemény Zsófinál.

A kép készítője: Besenyej Lili, a képen balra Dr. Farkas Levente András, jobbra Nika (POLCRAFEL Alapító).

Elhangzottak olyan kijelentések, hogy az élet nem virágosrét, hanem kőkemény nyomor és gyötrelem, hogy van aki már nyolc évesen Kafkát olvasott – míg én mondjuk csak Micimackóztam.

Saját bőrömön keresztül kezdem tapasztalni, introvertált korlátaimat feszegetve, hogy egy közösség épül körém, ami egyben az én közegem, a mi közegünk, mindenki közege. Bárkié lehet, csak szeressen az irodalomhoz kapcsolódni, építő jelleggel valamilyen formában. 🙂

Úgyhogy, folytatjuk.

/Szerző: Domokos Dominika/

„Az élet nem virágos rét, gyermekeim!”

– vitáztunk az Enter Bárban.

Március 3.-án Franz Kafka, Charles Bukowski és Kemény Zsófi munkásságát kutattuk egy vitaest keretein belül, aminek az Enter Bar adott helyet. Közel negyven vendég előtt boncolgatta Dr. Farkas Levente András és Bennszülött Bálna a fent említett három személy irodalmi hatását, valamint szó esett kortársaink költészetéről és a műveltség forrását felölelő témákról is. Triumvirátusukat Hári Katalin Bettina, “Kabbelány” egészítette ki, mint az este moderátora és a POLCRAFEL csapat tagja. Az izgalommal vegyes várakozás betöltötte a kezdés előtti órákat, de tudtuk, hogy ez a pillanat egy újabb, hatalmas mérföldkőnek ígérkezik a POLCRAFEL életében. 

Két és fél órában megjártunk mélységeket és magasságokat is. Kafka elméje és Bukowski alkohollal átitatott sorai mögé néztünk, valamit szó esett arról is,  Kemény Zsófi vajon túlhasználja-e a káromkodást, és milyen hatással van a nőiességre az általa képviselt stílus. A témák megkövetelte komolyság mellé elengedhetetlen volt a humor is, amiből nem volt hiány. Megtudtuk például, hogy Bálna melyik Kafka köteteket nem ajánlaná senkinek, illetve hogy Dr. Farkas Levente András azokat a “bazdmegeket” tartja a legnagyobbra, amik akkor hangzanak el, ha egy tragédiára reflektálnak. 

Ezen a vasárnap estén igazán az “irodalom rocksztárjainak” érezhettük magunkat és tudtuk, hogy egy dolog biztos: 

“A shownak mennie kell tovább!”

/Szerző: Filotás Karina (FISZ Tag)

A Nyomozó

Két hétig bőgtem, aztán jött a tagadás – nem tartott sokáig, nehéz hazudni magadnak, hogy kinyúltál, amikor átlebegsz a falon. A hisztéria rohamokban jött, viharos nevetőgörcsökből csapódtam a hajtépős tehetetlenségig. Egy idő után meg minden csak unalmas, ami talán még rosszabb, mint a fenti káosz.

Bámulni a falat, a lassan kunkorodó tapétát, azon gondolkodni, hogy a napsárga jobb lett volna. Nézni  a naplementét, aztán a hold fakó sarlóját, látni a csendet és hallgatni az élet folyamát. Minden ment tovább, csak én nem. A könyveim, a félkész, pucér nő a vásznon; együtt porosodtunk a borosüveggel, a keretezett képpel, amiben az elcsúszott pillanatot már nem tudtam megigazítani.

Szívinfarktust kaptam volna, mikor egy vadidegen, borostás pasas becsattogott az ajtómon. Két lépés után elkezdett bólogatni, mintha rögtön értené az egészet, mintha kapisgálna valami láthatatlan esszenciát. Lassan keringőzött a helységben, én meg a sarkában. Ledobott táskájából kifigyelt egy vaskos dokumentum, borítóján cirádás pecsét – egy hivatalos csókával volt dolgunk. Megmagyarázta az ájtatos hümmögést és az összekulcsolt-kezes sompolygást. Nyúlt is a fiókba, olvasta a naptáramat, lapozta a fotóalbumot. Megtorpant Máltán, a kék bikinin és a homokon.

 – Hm, milyen kár…

 – Teszed le! Persze, tapogasd csak azt a képet. Miért nem hányod le egyből? Azért fizettem érte prémiumot, nem?

A két szomszéd gyerek sátánost játszott az emeleten, megrezzent az üvöltéstől, de gyorsan összekapta magát. Előkotort egy noteszt meg egy szétrágott ceruzát, sistergett a grafit a papíron. A válla fölött kandikálva próbáltam kisilabizálni a részeges betűket.

Gyakran külföld, egyedül; pénzes – indok?; élettárs nincs; munkamánia; potenciális alkoholista

– Meg az anyád háta!

Csörgött a telefon.

 – Lévai, tessék… Igen, jelenleg éppen a helyszínen vagyok. Egyenlőre semmi… Nem, keresem éppen.

Mit? Mit keresel, te szerencsétlen?

 – Ha egyáltalán hagyott hátra valamit. Nem, egyenlőre semmi jele drogoknak, de lehet, hogy csak jól elrejtette… Ja, szerintem is esélyesebb a szándékos. Kábé tizenöt liter piával szemezek éppen. A kiscsaj szimplán nem akarja elhinni, hogy alkesz volt a nagytesó… Azt mondod? Várjál…

Istensegíccs.

– Aha, itt is van. Altatók, szerintem ez… Ha megint az öngyilkossággal jövök neki, megint bepöccen. Majdnem rám borította az asztalt, mikor felhoztam. Még a toxikológiát is kritizálta, mintha értené azt a sok kémiai baromságot… Most nem azért, nem annyira elrugaszkodott dolog ez. Szingli, harmincas, karrierista, barátok sehol… Ki akarná ezt?

Tényleg ennyire silány lett volna az életem? Hogy egyszerűen feladtam?

Az utolsó emlékem a bor volt, a klasszikus zene és a bőrömről párolgó levendula. Még mindig éreztem a nyugalom rezgéseit, péntek este volt és jövő hétre bározni terveztem menni egy kollegával. Azt hittem, hogy minden rendben van.

Ránéztem a nyomozóra, aki tovább pampogott. Attól függetlenül, hogy beleléptem volna a szájába, talán ő hozta meg azt a valamit, ami esetleg felszabadít. Talán ezért sanyargok az árnyékban, mert nem tudtam a boldogtalanságom mértékét?

A fotelba roskadtam, csak hogy azonnal fel is pattanjak.

 – Ja, van itt egy félig megivott. Talán elviszem az asszonynak.

A palack, amit még az exemtől kaptam születésnapra. A pénteki nyugi csak négy pohár után jött, nem pedig kettőtől. Nem kettőtől.

Odalépett, levette a polcról. Azon hümmögött, hogy milyen zavaros az állaga. Visszasimította, elkezdett összepakolni, tehát rámjött az agygörcs. Nem hittem el, hogy ez az idióta éppen elsétálni készül. Most én is belekezdtem a poklosdiba.

A borosüvegek mind szilánkosra törtek, vörösre festve a padlót. Mindegyik, kivéve a zavaros fehér. A falmeszelt arcú nyomozó lassan leeresztette a telefont.

 – Majd… majd visszahívlak Sanyi… Asszem, hogy valami történt.

/Szerző: Korsós Eszter (Írókör I.)

„Tudnék még olvasni Suzanne Collins-tól”

mondjuk az összes többi viadalt.

A lázadást leverve minden évben, az összes körzetből kisorsolnak egy-egy, tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük az Éhezők Viadalán, hogy a körzetek ne felejtsék el, milyen súlya van tetteiknek. A trilógiát megelőzi egy előzmény kötet is. 

Énekesmadarak és kígyók balladája 

A becsvágy hajtja.

A küzdelem élteti.

De a hatalomnak megvan az ára.

Annak az aratásnapnak a reggelén járunk, amely a tizedik Éhezők Viadalát előzi meg. A Kapitóliumban a tizennyolc éves Coriolanus Snow élete nagy dobására készülődik, méghozzá a mentori posztjára a Viadalban. Az egykor nagy hatalmú Snow-házban nehéz idők járnak: a jövőjük azon múlik, hogy Coriolanus képes lesz-e elbűvölőbbnek, ravaszabbnak és taktikusabbnak bizonyulni diáktársainál, és győztest tud-e faragni a saját kiválasztottjából.

Az esélyek azonban ellene szólnak. Azt a megalázó megbízatást kapja, hogy a 12. körzet lány kiválasztottját mentorálja, a legaljának a legalját. Sorsuk ezzel végleg összefonódik – Coriolanus minden döntése kedvezményekhez vagy kudarchoz, csillogáshoz vagy csődhöz vezethet. Az arénán belül életre-halálra szóló harc következik, az arénán kívül pedig Coriolanus elkezd együttérezni megpecsételt sorsú kiválasztottjával. Mérlegelnie kell, hogy a szabályok követése a fontosabb, vagy a túlélés. Kerül, amibe kerül.

A többi könyvhöz hasonlóan ebből is készült film, aminek következtében, sok rajongó olvadozott a fiatal Snow elnökért (vagy inkább Tom Blyth-ért, aki vászonra vitte a karaktert), viszont a könyvbéli belső monológjai egyértelmű ellenszenvet váltottak ki az olvasóból. „Az unokanővére nem számított szépnek. Orra hosszú volt és hegyes, teste vézna, de volt a lényében valami édes és sebezhető, ami vonzotta a bántalmazókat.” Csak egy példa a sok közül. A másik főszereplő Lucy Gray Braid, a 12. körzet kiválasztottja. A könyvből kiderül, hogy a viadal általunk ismert formáját, Coriolanus Snownak köszönhetjük, aki remek ötleteivel megreformálta a játékot. Lucy Gray egy énekes, egész pontosan covey volt, a 12. körzetből érkezett. Nem adtak neki túl sok esélyt a viadal megnyerésére. Ennek dacára már a beválogatóján rengeteg emberben keltett szimpátiát. Coryonak, szüksége volt arra, hogy ő legyen a legjobb mentor, hiszen ösztöndíjjal tanulhatott tovább. A továbbtanulást a fiú családja nem engedhette meg magának. Mindent megtett azért, hogy a lány győzni tudjon. Vajon sikerült-e az énekes lánynak nyernie? Ki tudja. A hó mindig felül landol! Vagy nem?

Az Éhezők Viadala

Életben tudsz maradni egy olyan vadonban, ahol mindenki az életedre tör? Észak-Amerika romjain ma Panem országa, a ragyogó Kapitólium és a tizenkét távoli körzet fekszik. A Kapitólium kegyetlenül bánik Panem lakóival: minden évben, minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük Az Éhezők Viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé. A tizenhat éves Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem először néz farkasszemet a halállal – számára a túlélés a mindennapok része. Ha győzni akar, olyan döntéseket kell hoznia, ahol az életösztön szembe kerül az emberséggel, az élet pedig a szerelemmel.

Az előzmény könyvhöz képest van egy éles időbeli ugrás, ugyanis itt már az idős Snow elnököt ismerhetjük meg. Immár a 74. Éhezők Viadala folyik és a főbb helyszínünk ugyancsak a 12. körzet, ahol Katniss önként jelentkezik a viadalra, bár a húgának a neve, csak egyszer szerepel a sorsolandó nevek között, mégis őt húzzák ki. Katniss megígéri húgának, hogy mindent megtesz azért, hogy haza térhessen. A karaktere kitartó, bátor és rengeteg empátiával rendelkezik, mely a történet folyamán többször is kiderül, elég csak Ruta nevét megemlítenem.  A másik főszereplőnk Peeta Mellark. A két karakter teljesen eltérő családi környezetből érkezik, futólag ismerik egymást. Ketten együtt remek csapatot alkotnak, mivel Peeta ravasz és erős, míg Katniss a vadászatban és a gyógynövények felismerésében jártas. Vajon tudnak egymásnak segíteni? Lehet egy ilyen játékban szövetségeseket szerezni? A történet jól van megírva. Az embernek szinte olyan érzése van, mintha fantasyt olvasna, pedig az írónő nem használ semmilyen mágikus eszközt.

„Ugye nem félsz a tűztől, Katniss?”

Futótűz – Az Éhezők Viadala-trilógia 2. kötete

Katniss és Peeta megnyerték az Éhezők Viadalát, így ők és a családjaik megmenekültek az éhezéstől, de a fiatalok nem ülhetnek nyugodtan a babérjaikon. Vár rájuk a hosszú Győzelmi Körút, ismét csak a tévénézők árgus szeme előtt. A kötelező udvariaskodás unalmát azonban döbbenet és félelem váltja fel, amikor hírét veszik, hogy lázadás készül a Kapitólium ellen. Snow elnök sosem habozott lesújtani az engedetlenekre, és most is ott csap le, ahol senki sem várja. Emberek halnak meg, családok lesznek földönfutók, Katniss és Peeta pedig újabb küzdelemre kényszerülnek, ahol a tétek még nagyobbak, mint korábban.”

Katniss éles tüske lett a Kapitólium és az elnök szemében. Hiába próbál megtenni mindent azért, hogy békén hagyják, a baj most sem kerüli el őket. Peeta éles eszének köszönhetően újra szimpátiát tud kiváltani a nézőkből.

Ami külön tetszik a kötetben, hogy végre kiderül, Haymitch miért is olyan amilyen, fény derül a múltjára.

Ez a rész a félelmen alapul, már azt hinné az elején az ember, hogy tudja mit szeretne a végére, de aztán újra és újra megismer olyan embereket, akiket a szívébe zárhat. Tele van borzongással és félelemmel, kétségekkel és kérdésekkel. Végig izgulja az ember, hogy ki lesz a győztes, ki és mikor fordul a másik ellen. Erre váratlan véget tár elénk az írónő.

„– Nincs szükség rá. Az én rémálmaim mindig arról szólnak, hogy elveszítelek téged – mondja. – Amikor felriadok, és látom, hogy nem tűntél el, megnyugszom.”

A kiválasztott – Az Éhezők Viadala-trilógia 3. kötete

Bár minden ellene szólt, Katniss Everdeennek kétszer is sikerült élve kikerülnie az Éhezők Viadalából. Túlélt minden megpróbáltatást, de még mindig nincs biztonságban. Mert a Kapitólium bűnbakot keres a lázadás miatt. Snow elnök pedig egyértelművé tette: Kapitólium haragja elől senki sem menekülhet. Sem Katniss családja, sem a barátai, sem pedig a 12. Körzet lakói. De közeledik a végső forradalom ideje. Amikor a nép végre szembeszáll a Kapitólium zsarnokságával. És ebben a forradalomban Katnissnak döntő szerepe lesz. Az ő bátorságától, kitartásától és eltökéltségétől függ Panem jövője. Mert ő a kiválasztott. De maradt-e elég ereje hozzá, hogy megvívja az utolsó, mindent eldöntő harcot?

Nem gondoltam volna, hogy ekkora hatással lesznek rám a könyvek, de amint sikerült mindet beszerezni, rekord idő alatt elolvastam őket. Katniss először parázslott, majd lángolt, de itt már üstökösként pusztított, illetve küzdött azért, amiért hitt. Az egyik legjobb disztópia, amit valaha olvastam. Izgalmas volt és nem túl romantikus, pont annyira amennyire kellett. Az ember azt hinné, hogy egy ennyire egy szálon futó történetnél a harmadik regényhez nem marad új dolog, amit meg lehet mutatni, de ez tévedés. Új fordulatok, titkok és érzések. Sajnálom, hogy véget ért a sorozat, de ez egy tökéletes lezárás volt.

„– […] ha mi elégünk, ti is velünk pusztultok!”

Összegzés

Az írónő nagyon szépen vezeti a cselekményszálakat, nem kiszámítható. Nincsenek túlzásba víve a leírások és mégsem hiányos a történet. Katniss őrlődése a két fiú szereplő között nem igazán tetszik (mivel én egyértelműen tudnék választani), de logikusan és szépen fel van építve. Rengeteg könyvet tudnék még olvasni Suzanne Collins-tól, mondjuk az összes többi viadalt. A könyveket pedig ajánlom mindenkinek, aki izgalomra vágyik.

„Sose hagyjon el benneteket a remény!”

/Szerző: Csonták Kornélia/

Idézet a könyvből:

(Könyv: Az Éhezők Viadala (Suzanne Collins) (libri.hu))

Képek:

1. THE HUNGER GAMES: THE BALLAD OF SONGBIRDS & SNAKES | Trailer, Poster and Images – Tom + Lorenzo (tomandlorenzo.com)

2. Pinterestről van, de ott azonbelül nincs hozzá kimutató link Pinterest

3. Szintén Pinterest

4. Szintén Pinterest

Kemény Zsófi, aki szerint tré rá hivatkozni példaképként

Zsófi rappel Sophia Hard néven, slammerkedik, ír, verseket kreál érzésből, és még a Cicaverzum forgatókönyvét is ő írta nagy részben. Kívülről úgy tűnik, hogy szarik mindenre, de ez nem teljesen van így. Csak azért, mert jól bánik a szavakkal és van véleménye, amit ki is tud mondani a közönségnek.

Kemény Zsófi harmadik neve a time management, hiszen megfeszült tempóval dolgozott az elmúlt tíz évben. Szerencsés embernek tartja magát, mert maga döntheti el, hogyan osztja be az idejét. A covid időszaka alatt egy kicsit megpihent, ami jót tett neki. Ilyen tempóval előre haladni, egyenes út lett volna a kiégéshez, még akkor is, ha azt csinálja az ember, amit szeret.

Azt vallja, máshogy nem is lenne értelme.

Nem tudja, hogy igazából mit is mondjon arra a kérdésre, hogy ki ő valójában. Nemsokára harmincéves lesz, és mintha kicsit arra várna, hogy valami váltás történjen, de nem tud hova váltani, mert nem ért semmi máshoz. Viselkedéselemző diplomája van, forgatókönyvírás a szakmája és legszívesebben sorozatokkal foglalkozna. Mindeközben pedig egy külföldi EMA képzéssel kacérkodik.

Számára a feladatai elvégzése a meditáció, és még az e-mailekre is szeret rögtön válaszolni. Szerinte elég tré dolog őt példaképnek választani (pedig én is példaképként tekintek rá), mert régen elégedettebb embernek tartotta magát, mert az volt a fejében, hogy addigra – ahol most van-, az egész világot behúzza. Úgy gondolta, harminc éves korára – amely esztendőt magam is taposok – , meglesz a világkörüli út és a vállalkozás árán a passzív jövedelem. 

Zsófi ne aggódj, király vagy.

Szerinte a kiömlő faszságot le kell írni. Majd áthúzni az egészet. Majd újraírni és aztán addig farigcsálni, amíg az jó nem lesz. Ez a kemény munka, Kemény módra. Szerinte Adynak is rengeteg rossz verse van, pontosan azért, mert nem dolgozta meg, csak kiömlött belőle.

Az a legnagyobb parája, hogy nem szeretik vagy hogy megbánt másokat. Az pedig, hogy nem tud nemet mondani, eléggé hátrányos lehet az életben. Pszichológusnál is volt vele, de nem tudta elmondani, hogy neki ez nem jó, köszi szia, mert nem tudott nemet mondani.

A nővérét okosabbnak és tehetségesebbnek gondolja magánál, aki erről tud és reakcióul, csak lehülyézi.

Zsófi humora szerintem nagyon jó. Írásaival rávilágít a hibáira is, ami teljesen új nézőpontot ad a hallgatóságnak (olykor önmagukról is), ha előad. Szerinte már nem érdekel annyi embert a munkássága, amit teljesen megért. Én viszont az ellenpéldák táborát erősítem (úgy mint sokan mások is), én igenis példaképként nézek fel rá, ha tré, ha nem. Zsófival amúgy volt szerencsém már személyesen is találkozni a PolcraFelnek köszönhetően, és nagyon szerettük azt a napot (mert nem tudott nemet mondani :D).

Csomóan küldözgetnek verseket neki, és legtöbbször szerinte nem jók azok, amiket olvas a nyelvi megformáltság és stb miatt, de mindig kedvesen próbál segítséget nyújtani ezeknek a feltörekvő művész embereknek. 

/Szerző: Hári Katalin Bettina (Kabbe Lány)/

Egy furcsa végakarat – ismerjük meg a “szorongás íróját”! 

A prágai születésű, német nyelven író, zsidó származású Franz Kafka mesterien keverte fantasztikus elemekkel a realizmust. A per és Az átváltozás szerzőjét gyakran illették a “szorongás írója” jelzővel is. Életében kevés műve jelent meg, leginkább halála után ismerték meg írásait. 

Életére és későbbi irodalomban elfoglalt szerepére jócskán rányomta a bélyegét a zsarnoki apa alakja, aki tehetséges fiában hamar “eloltotta” a lelkesedés utolsó szikráját is, pedig Kafka mindent megtett az elismeréséért. Az egyetem után felnőttkorára egy biztosítótársaságnál kezdett el dolgozni, emiatt azonban nem maradt ideje az írásra és a munka sem fizetett eleget a megélhetéshez. Pénzkiegészítési módnak egy barátjával, Max Broddal elkezdtek útikalauzokat írni. Ő volt az az személy is, aki Kafka halála után hagyatékának kezelője és egyben irodalmi műveinek napvilágra hozója lett. 

Bár az író olykor rémisztő képekkel színezte a történeteit, ő maga egérfóbiával küzdött. Emellett sokszor nyúlt a saját életéhez is példaként egy-egy írásához. Például Az átváltozásban Gregor Samsa lakásának leírása Kafka saját, prágai lakásáva. 

Zsenialitásának mégsem volt termékeny táptalaja, ugyanis a kommunista rezsim alatt szülővárosban, Prágában betiltották az írásait. Ha akkor tudta volna, hogy a BBC által még 2018-ban összeállított “100 könyv, amelyek átformálták a világot” listáján három könyve is (A per, Az átváltozás, A törvény kapujában) szerepel, lehet, hogy derűsebben állt volna saját munkásságához.

Kafka azonban úgy határozott, hogy halála után műveinek vesznie kell. Meg is kérte barátját, Max Brodot, hogy égesse el azokat. A férfi azonban ennek nem tett eleget, és miután az író elvesztette a harcot az 1917-ben diagnosztizált TBC-vel szemben, Max az említett írásokat a kiadás felé terelgette. 

A művek ezek után hatalmas sikert arattak, ugyanis a háborúk és diktatúrák szabdalta korok olvasói hamar ráismertek saját félelmeikre és szorongásaikra Kafka soraiban. 

/Szerző: Filotás Karina/

Homoszexuálisok, nők, feketék…

Azt mondják, hogy a huszadik század társadalmának szócsöve. Abból is annak a rétegnek, aki a perifériára kiszorulva nyomorgott. Legalább egy közös pont van benne és a hazai régmúlt költőinkben, hogy van legalább egy jegyzett addikciója, ami nem a szex vagy a folytonos depresszióba való zuhanás, hanem az alkohol volt. Ja és szerette a macskákat. Ez az a pont, ahol felkapod a fejed, mert kapcsolódni tudsz. Nem az alkoholnál, mert magyar ember nem iszik (annyit).

A német származású, ám amerikai költő az írás, az alkoholizmus és a macska imádatának szentháromságában tartott görbetükröt a társadalom felé. Fájdalmasan realista volt, ami sokakból váltott ki felháborodást, hisz volt, aki mert a problémákról beszélni. Nem kell meglepődni, hisz a mai napig szeretik a hibát eltussolni, vagy legalábbis sallangosan tálalni. Bukowski viszont élete során sorokba ölve kitálalt. Nap, mint nap. Könyörtelenül őszintén. Beszél prostituáltakról, szerencsejáték hányatott rabokról és alkoholistákról (Kezében elkapja a szívemet c. versgyűjtemény).

Ha pedig őszinteség, akkor kendőzetlenül pucérra vetkőztette korának társadalmát a homoszexuálisoknál kezdve, át a feketéken, majd kilyukadva nők iksz százalékánál. Pontosan ezzel harcolta ki, hogy egy 1983-as novelláskötete (Tales of Ordinary Madness) lekerült anno a polcról. Azt vallotta, hogy a kritikusok csak akkor nem állnak belé, ha olyan rossz emberekről ír, akik fehérek. Levelében akkor így fogalmazott:

„Tényleg szükség van arra, hogy kijelentsem, a nők, a feketék és a homoszexuálisok között is vannak jó emberek?”

Igen. Ma is kötekezően el kell hangoznia, ha véleményt formál az ember: “Tisztelet a kivételnek.”, mert biztosan lesz egy, aki képtelen felfogni az iróniát vagy értelmezni a “szabad vélemény alkotás” fogalmát (persze csak módjával és kulturáltan).

Minden ember életében eljön egyszer a nagy Ő. Mondják sokan. Vagy legalábbis így gondolják. Így az több, mint (talán) a többség, tehát félig igaz és hangoztatható. Bukowski a szerelem kapcsán “A meghatározás” c. versében így nyilatkozott

“(…) a szerelem elgázolt macska…”

ami érdekes, visszaemlékezve, mennyire odáig is vissza volt négylábú, doromboló barátainktól. Vajon annyira kegyetlen oldalát ismerte meg a szerelemnek, amire képtelen volt kevésbé keserű szájízzel és fájó szívvel gondolni, mint egy elgázolt macskára? Fene tudja. Csak azt tudjuk, hogy pont úgy élte az életét, ahogy sokan szerették volna, csak nem volt elég merszük hozzá (S. Tóth Ádám nyomán).

Felhasznált forrás:

https://hu.gov-civ-guarda.pt/charles-bukowski (2024.02.14.)

https://konyvesmagazin.hu/friss/bukowski_imadta_a_dorombolast_de_a_cenzorokat_nagyon_sajnalta.html (2024.02.14.)

https://f21.hu/irodalom/bukowski-interju-pritz-peter/ (2024.02.14.)

/Szerző: Domokos Dominika/

Az írói élményről Benyák Zoltánnal 

Egy fantasy írónak az írás maga egészen más élmény, mint egy krimi, dráma vagy akár egy szépirodalmi alkotónak. Betűi kaput nyitnak egy másik világba. Ott ugyan úgy történnek gyilkosságok, forrnak ki szerelmek, kezdődnek kalandos utazások. Az interjú során többek közt ennek az élménynek a sokszínűségéről is beszélgettünk Benyák Zoltánnal, a többkötetes szürrealista fantasy íróval. 

A kép készítője: Szegedi Bence, (a képen balra: Benyák Zoltán, jobbra: Makkai Roland)

A „Requiem” című regényedben van-e olyan jelenet, amit átírnál, vagy úgy érzed késznek, ahogy van?

Benyák Zoltán: Én most már késznek érzem. Lassan öt évet töltöttem ebben a könyvben. Nagyon sok időbe telt, mire megírtam az egészet. Három kötetesre terveztem a sorozatot, a Tavasz eseményei jöttek ki pár hónappal ezelőtt. 1999-ben játszódik a sztori, a Nyár hamarosan érkezik és a Tél, az eposz lezárása pedig még várat magára. Először spirálfüzetbe kezdtem el írni a történetet, utána átdolgoztam Wordben. Maga a szerkesztés is több hónapot vett igénybe, rengeteg munkám van benne. Azt gondolom, hogy ennél jobbra én már nem tudom megcsinálni.

Mi a legszokatlanabb vagy legfurcsább dolog, aminek utána kellett nézned a mű, vagy akár csak egy részének a megírásához?  

Benyák Zoltán: Ebben a könyvben szerepel a Doktor. Az ő karaktere úgy van megalkotva, hogy monológokat mond, azt felveszi diktafonra, mert ő fejlövéssel él, ebből adódóan a memóriájában nem bízik túlságosan. Vettem én is egy diktafont, hogy teljesen benne legyek a karakterben. Felmondtam a szövegeket, elkészítettem a maszkját, amit a történetben újságkivágásokból alkot meg. Abban járja éjjel az utcákat. Én ennyire szerintem még nem helyezkedtem bele szereplő bőrébe. Az ő jelenetei voltak azok, amik közelebb álltak a szívemhez, és amiket a legjobban szerettem írni.

A „Veszett lelkek városa”, az első könyved még álnéven jelent meg. 2012 óta viszont már saját néven publikálsz. Milyen okból hagytad el végül az álnevet?

Benyák Zoltán: A kezdeti szégyenlősségem miatt volt az, hogy álnéven akartam írni. Azt gondoltam, hogy ha a „gyerekbetegségeken” átesem, és profi íróvá érek, majd akkor kijövök a saját nevem alatt. 2012-ben volt az valóban, mikor az „Ars Fatalis” című könyvet megírtam, hogy azt annyira jól sikerültnek éreztem, hogy nem bírtam volna elviselni, ha valamilyen idegen név van rajta.  Így a saját nevemen jelent meg. Ez volt a fordulópont. Azóta „Az idő bolondjai”, a „Requiem”, „Az utolsó emberig”, „A nagy illúzió” már a saját nevem alatt jöttek. Nem mintha úgy érezném, hogy ne lenne még mit tanulnom, mert ezt a szakmát egy életen át lehet tanulni, de azt gondolom, hogy most már a Benyák Zolinak Benyák Zolinak kell lennie.

„Az idő bolondjaiból” van-e olyan karakter, aki nagyon közel áll hozzád, vagy taszít, de ennek ellenére mégis meg tudtad írni?

Benyák Zoltán: Három főszereplője van „Az idő bolondjainak”. Van egy órásmester, aki mindig tudja, hogy mennyi az idő. Van egy kislány, akinek egy valós betegsége van. Ezt progériának hívják, testének sejtjei nyolcszor gyorsabban öregednek. Van még egy fiú is, aki ellopta az idő homokját, ezért nem öregszik. Ők hárman annyira szélsőségesen viszonyulnak az időhöz, hogy úgy gondoltam, ők be tudják mutatni azt, a kérdéskört, hogy az ember számára mit jelent a múló idő. Nagyon jó szereplők lettek, azt gondolom. 

Az embereknek kell a mese, a meséknek meg az ember.” Tartja az író és a póló, amin megakadt a szemem a Fantasy Expo-n. Beszélgetésünkből ezt a mondatot őrzöm a legnagyobb mosollyal és kívánom olvasóinknak, hogy ők is tegyenek így. 

/Szerző: Makkai Roland/