Főiskolai szerelemmel indult

Az A névtelen királynő c. regénye

egy főiskolai szerelemnek köszönhető,

de nem halandó és halandó közt, hanem egy komplett világ az, ami rabul ejtette a szívét.

Basa Katalin még a főiskolai szakdolgozatának témáját kutatta, amikor belebotlott a néprajz kultúrájába és onnantól kezdve nem volt számára megállás. Bár akkor még nem sejtette, hogy évekkel később egy teljes regényen átívelő, izgalmas, eksztatikus fantázia világot fog megálmodni a néprajz által, boszorkányokkal, eltanulható mesterségekkel és gonoszsággal átitatva.

A kép készítője: Szegedi Bence (a képen balra Domokos Dominika, jobbra Basa Katalin).

Mi volt a kutatómunka legizgalmasabb, legérdekesebb pontja?

Basa Katalin: Tényleg sokat kutattam az A névtelen királynő világához, olyannyira, hogy szakdolgozatot is írtam még főiskolás koromban a néprajzról. Mégpedig a Mikszáth novelláiban föllelt néphagyományi elemekről. Onnantól kezdve nekem szerelem a néprajz. Kimeríthetetlen kút, egyébként. Minél tovább ás benne az ember, annál mélyebbre jut és annál érdekesebb dolgokat talál benne.

És gyerekkorból fakad ez az érdeklődés, vagy a főiskola tájékán alakult ki, amikor témát választottál?

Basa Katalin: Ezek így összeértek. Amikor az ember gyerekkorában találkozik a népmesékkel, a Jankovics Marcell féle rajzfilmekkel, ott kezdődik el minden. Aztán idősebb korban elkezdi elemezgetni is a motívumoknak a mélységeit és rádöbben, hogy ezek milyen jók! És, hogy választ adnak nagyon sok mindenre, amivel találkozik az ember az életben.

Milyen motívumokkal találkozhat az olvasó a regényedben?

Basa Katalin: Az egyik legfontosabb, az igazságkeresés és az útkeresés, ami a könyvben is jelen van. 

Ez lenne az üzenete is?

Basa Katalin: Igen, azt hiszem, a tisztánlátás a legfontosabb dolog, amit meg kell tanulnunk az életben. Kiben bízhat az ember, kiben nem. Ne tévedjen el az útján. Van egy kifejezés a magyar néprajzban, igazlátó. Talán ezzel már találkoztatok. Különböző emberekre mondják, nem csak a halottlátókra. Régen igazlátónak hívták a régészeket, a bírókat, ezt az igazlátó tulajdonságot építettem be a történetbe, mégpedig egy népmese felhasználásával. Talán ismerős nektek, Tündérszép Ilona és az Árgyélus. Az Árgyélusnak van egy olyan névváltozata, az Argilus. Ezt használom. Én valamennyire valóságosabbnak tűnik, ha Argilusnak hívom, mintha Árgyélus lenne.

Argilus az, akinek van egy olyan szeme – igazlátó szem- , amivel bele lehet látni, az embereknek a lelkébe, illetve a démonok nevét meg lehet vele tudni. Ez az örök motívum a mítoszokból ered, mert ha valaki tudja egy démonnak a nevét, akkor tud neki parancsolni is.

A karakterekhez hogyan álltál hozzá, hogyan építetted fel őket?

Basa Katalin: Van a néprajzban egy nagyon érdekes hármas dinamika. Ugyanis a magyar néprajz teljessége csak töredékekben maradt meg, de mégis van három fontos figura, amik állandóan visszatérnek. A táltosok férfiak, akik a Naphoz kötődnek. Vannak a boszorkányok, akik a magyar néprajzban nem születnek varázserővel, hanem szövetséget kötnek a gonosszal, azért hogy hatalmuk legyen a világban. Gyakorlatilah bárki lehet boszorkány. A boszorkányok a Holdhoz kötődnek, de vannak férfiak is, a boszorkánymesterek. A harmadik figura, amiről a legtöbbet tudunk, a Vízitündérek. Nem emberek. Csak rájuk hasonlítanak. És itt van ugye Tündérszép Ilona, aki egy archaikus istennő figura. Az élet és halál vizének birtokosa. Végképp nem ilyen Csingiling-fajta, ilyen cukimuki, hanem egy igazánolyan nőfigura, ami a nők teljességét ábrázolja.

A magyar néprajzban ismert boszorkányok és az amúgy a köztudatban élő boszorkányok közt fellelhető eltérés?

Basa Katalin: El kell választani a néprajzi hiedelmeket attól a valóságtól, amiben az emberek éltek. Minden falunak, vagy három falunak volt boszorkánya, valójában füves asszony volt, vagy bába, illetve szerelmi kötéseket is adott. Nyilván a női ágon öröklődő természeti tudást tartották fontosnak az emberek. Féltek is tőle, mert aki tudott gyógyítani, az tudott rontani is. Ezekre az élő, valódi asszonyokra ráépült egy hitvilág, babonák. A kutatók elválasztják az élő embereket – akik valóban léteztek -, a babonáktól. Ezeket csak a hitvilág kutatói jegyzik fel. 

Kinek ajánlanád a könyvedet?

Basa Katalin: Tizennégy év felettieknek. A mesék nem olyan egyszerű történetek, bár gyerekeknek meséljük őket – gyerekeknek is. De, amiről szó van bennük, a gonoszság és annak a legyőzése. Nem írtam le úgy, hogy azt egy tizennégy év aluli olvashassa. Inkább gimnazistáknak és afölött.

A Bűbájos boszorkák ugyan elhintettek némi alapfogalmat a boszorkányság mesterségével kapcsolatban, de az meglehet, csupán ízelítője ennek a világnak. Kettőt fordul bennem a gondolat, hogy vajon, ha a füvesasszony is magához veheti ezt a képességet, milyen vég cselekedetekre tud vetemedni? Egy halandó a rontás hatalmával torz és megbocsáthatatlan (is lehet). Ahol a kapzsiság, az ármánykodás rád tapad.

/Szerző: Domokos Dominika/

Arc a név mögött

Sok nagy és megismételhetetlen költőnk és írónk nevével először az irodalom tankönyvek oldalán találkozunk. A legtöbben úgy emlékeznek vissza rájuk, hogy “igen, Adyt húztam az érettségin…” A száraznak ható, tényszerű életszakaszok között azonban könnyedén elveszik az az igencsak érdekes tény, hogy például Ady Endre hosszú ideig élt együtt egyfajta “édes hármasban” Lédával és annak férjével, Diósy Ödönnel. 

A nőfaló Adyval ellentétben Móra Ferenc szerelmi kapcsolatairól már sokkal kevesebb szó esik. Neves írónk sok éve élt boldogtalan házasságban, amikor találkozott Kalmár Ilonával, aki már ekkor jegyben járt. Szerelmük egészen az író haláláig kitartott, azonban a mai napig az a mondás járja, hogy Móra abba a ténybe halt bele, hogy Ilona nem lehetett egészen az övé. 

Lánglelkű költőnkről, Petőfiről nem sokan tudják, hogy már öt éves korától iskolába járt, nagy Shakespeare rajongó volt, és hogy őszinte véleményt kérhessen verseiről, Pönögei Kis Pálként mutatkozott be Vörösmarty Mihálynak. 

A huszadik század magyar költészetének és esszé irodalmának nagyasszonyaként ismert Nemes Nemes Nagy Ágnesről például sokáig az a hír járta, hogy már tizennyolc éves korában eldöntötte,

hogy ő bizony költő akar lenni,

verseit viszont nem tartotta elég jónak ahhoz, hogy a Nyugathoz is eljuttassa.. Mindemellett több ízben képviselte Magyarország irodalmát külföldi felolvasó esteken és nemzetközi írótalálkozókon. 

Arany János viszont nem igazán akart költő lenni. Miután otthagyta az iskolát, a festés és a szobrászat rejtelmeiben tervezett mélyebben elmerülni. Kipróbálta magát színészként és zenészként is. Ha most élne, talán még nagyobb rajongótábora lenne, ugyanis nem csak verset írt, de fordított, és még gitározni és zongorázni is tudott. Irodalmunk egyik legmerészebb alakítójaként van számontartva, sok erotikus tartalmú költeménye sosem látott napvilágot.

/Szerző: Filotás Karina (FISZ Tag)/

Egy álommal kezdődött

– Interjú Lione Stanislavval 

A PolcraFel csapataként meghívott sajtós szerepkörbe bújtunk a Ferencvárosi Művelődési Központban megrendezett Fantasy Expon. Ebből az alkalomból adódóan volt szerencsénk három igazán különleges fantasy világ megalkotójával és írójával beszélgetni. 

A kép készítője: Szegedi Bence (PolcraFel Média), a képen Filotás Karina (balra) és Lione Stanislav (jobbra).

Lione Stanislav, a Csillagom című romantikus fantasy regény írónőjével a könyv keletkezéséről és a jövőbeli tervekről is szót ejtettük. 

K: Első kérdésem az lenne Hozzád, hogyan indult a regény megalakulása, hogy kezdtél neki a folyamatnak?

Lione Stanislav: Hű, hát ez a regény egy álomból született. Reggel felébredtem egy konkrét történettel, és így kapaszkodtam belé, hogy el ne felejtsem, mire beérek a munkahelyemre. Aznap nem sokat sokat dolgoztam, az az igazság, mivel leírtam szinte egy egész szinopszist. Ez olyan nyolc-tíz évvel ezelőtt történt. Nagyon sokáig nem hittem el, hogy én ezt tényleg ki is fogom adni. 

K: Volt olyan író, akinek a munkássága inspirált vagy segített a folyamatban? 

Lione Stanislav: Engem Vavyan Fable inspirál nagyon, illetve Jodi Taylor. Mindketten egyszerre érintenek nagyon mély és humoros témákat, és én ezt nagyon szeretem. 

K: Ha kategóriáját nézzük, akkor a Csillagom egy romantikus fantasy, viszont van benne spirituális vonal is. Ez személyes érdeklődési kör vagy direkt a regény miatt kezdtél el ilyen irányba kutakodni? 

Lione Stanislav: Igazából, amikor én ezt elkezdtem írni, nem nagyon gondolkodtam kategóriákban. Megszületett a regény, és utána megpróbáltam “bepakolni” valamilyen helyre, hogy kiderüljön, hogy is lehet pozícionálni. Nem egyszerű, pont emiatt az összetettsége miatt, hogy most ez “csak” fantasy vagy “csak” spirituális. Egy kicsit réteg könyvnek mondanám. Sokaknak tetszik és ennek örülök. 

L: Volt esetleg olyan karakter, akit a való életből vettél, vagy olyan személy, aki inspirált? 

Lione Stanislav: Igazából utólag jöttem rá arra, hogy a főszereplő lány egyébként az egyik legjobb barátnőm. Ő is inspirált engem. 

K: Van egy konkrét üzenet, amit szerettél volna megfogalmazni az olvasóknak?

Lione Stanislav: Konkrét üzenet nem volt, talán benne van az, hogy érdemes felvállalnunk az életfeladatunkat. Valamilyen szempontból mindkét szereplőm menekül ez elől, és az a tanítás, hogy ezt fel kell vállalni, nincs menekvés. Emellett sok egyéb, kisebb tanítás is van benne. 

K: Az írói oldaladon említetted, hogy írsz és rendezel.  

Lione Stanislav: Ó, azt csak a fejemben! De igen, színjátszós voltam körülbelül tíz évig, és ez egyébként nagyon sokat segít az írásban. Az ember jobban el tudja képzelni a karaktereket. A dráma, dramaturgia tanulása nagyon sokat segít a karakterek, párbeszédek és szituációk megalkotásában. 

K: Van esetleg olyan rendező, akivel akár kooperálnál is, hogy majd ez a történet egyszer filmvászonra vagy színpadra kerüljön vagy jobb, ha így marad könyv formában? 

Lione Stanislav: Egyelőre így maradnék, a könyv formánál.

Habár a történet nem fogja elhagyni a könyv lapjait, az egyszer biztos, hogy a Csillagom egy olyan örökérvényű üzenetekkel bíró könnyed, olykor humoros, mégis megrázó mese szerelemről, összetartásról és felelősségvállalásról, amely minden olvasója előtt kitárja a kaput.

Az már csak rajtuk áll, hogy be mernek e lépni rajta. 

/Szerző: Filotás Karina (FISZ Tag)

Az „én” és a szerelem

Ha igazán vágysz valamire, az egész univerzum melléd áll!

Paulo Coelho kutatásai után az alábbi következtetésre jutott: „Az írók mindig szemüvegesek és soha nem fésülködnek.”, valamint, hogy „(…) küldetésük van és saját generációjuk soha nem értheti meg őket.”.

Nemrég fejeztem be Az alkimista című művét, ami ugyan rövid olvasmány, de annál inkább érdekes. A szabadság érzése, továbbá a hit jelenléte mindvégig velem volt az olvasmány során. A szerelem és a személyes fejlődés szimultán jelen volt, ezzel még inkább megerősítve abban az olvasót, hogy a kettő nem zárja ki egymást. Nagyon tetszett a hangulata, ahogy az író által lavíroztam a helyszínek között a főszereplővel karöltve.

A főszereplő, Santiago személyében a kincskeresés során számos részlet beitta magát a szívembe.

Ezekből néhánnyal te is tudsz most kacérkodni:

„Mert az ember többet tanulhat a juhoktól, mint a könyvekből.”

„És hogy minden pásztor, tengerész vagy vándorkereskedő ismer egy olyan helyet, ahol él valaki, aki képes elfeledtetni vele a szabad vándorlás örömét.”

„Ezeken a helyeken sok embert ismert: éppen ezért járta szívesen a világot. Az ember mindig új barátokra lel, ugyanakkor nem kell velük lennie nap nap után. Ha viszont mindig ugyanazokat az embereket látjuk- mint például a szemináriumba-, akkor a végén életünk részévé válnak. És ha az életünk részévé válnak, végül még bele is akarnak szólni az életünkbe. Hogyha pedig nem viselkedünk az elképzelésük szerint, megharagszanak. Ugyanis mindenki pontosan tudja, hogyan kell élnie a többieknek. Ezzel szemben soha nem tudják, hogyan éljenek ők maguk.” 

„Amit az emberek az utcai árusokról meg a pásztorokról gondolnak, fontosabb lett számukra, mint a személyes történetük.”

„Választania kell a között, amihez hozzászokott, és a között, amit szívesen megszerezne.”

„Olyan vagyok, mint mindenki: úgy látom a dolgokat, ahogyan szeretném, hogy történjenek, nem úgy, ahogyan valójában történnek.” 

„Más nyelv is létezik, nem csak a szavak.”

„Félek, hogy ha megvalósítanám az álmomat, már nem lenne miért élnem.”

„Megtudtam, hogy a világnak lelke van, s aki ezt a lelket megérti, az megérti a dolgok nyelvét.”

„Az embereket ugyanis elbűvölik a képek és szavak, míg végül elfelejtik a világ nyelvét.”

„És ezen a földön minden jelent valamit, még a madarak röpte is.”

„Akármelyik nap alkalmas az életre, vagy arra, hogy eltávozzunk a világból.”

„Tudom, hogy itt van, de nem vagyok képes megtalálni.”

„A világ csupán az Isten látható része.”

„Ha igazán vágysz valamire, az egész univerzum melléd áll!”

A történetben az a legfontosabb feladata Santiagonak, hogy megtanuljon olvasni a titkos jelek közt, hogy a szívére hallgasson és a saját álmait kövesse. Varázslatos utazás a piramisok tövéhez.

Szívvel ajánlom ezt a kedves olvasmányt mindenkinek. Coelho napjaink legnépszerűbb írói közé tartozik, amit jórészt mondanivalójával és gördülékeny stílusával ér el.

/Szerző: Hári Katalin Bettina (Kabbe Lány)/

Pallasz és Athéné

Annával kalózosat játszunk, amikor apa hazaér és én már abból tudom, milyen hangulata van, ahogy az ajtó kinyílik. A lassú nyikorgás azt jelenti, hogy részeg és hölgyvendéget hoz magával, a mennydörgésre emlékeztető csapódás pedig a vendég hiányát. Az italt nem olyan nehéz felcsípni, mint a nőket, ettől apám mindig dühös.

Aznapi hazaérkezésétől a mennyezet tovább reped és a délutáni napfényben tündérporként csillog a lehulló vakolat. Úgy vágják el a nevetésünket, mintha a torkunkat is felmetszené egy éles kés. Bevánszorog a nappaliba, böfög egy nagyot, leveti magát az egyetlen fotelbe. Utálom, amiért rám sem néz. Vékony, büdös teste elmerül az ócska bútordarabban, amiben már nincs egy ép rúgó sem. Horkolás visszhangzik, mint az ágyúdörrenés.

Az alkohol mindig mély, sötét álomba rántja, úgyhogy most nem félek tőle. Felkapom a régi, hegyes drótból hajlított vállfát, Anna felé szúrok. Kacagva és gyorsan védekezik az egyik rongyos párnával. Felugrik a dohányzó asztalra, védekezik. Szúrok, de mindig csak a párnát találom el. Fogócskázunk a szobában, nevetünk. Élvezem… mégis egyre nagyobb vesztesnek érzem magam. Annát lehetetlen utolérni.

Túl hangosak vagyunk, apa felmordul. Az első dolog, ami a keze ügyébe akad, felénk dobja, hogy elhallgattasson minket.

Egy kis gumikígyó. Anna fél a kígyóktól. Sikoltva ugrik félre.

A kampó beleakad a párna szövetébe. Feltépi. Hatalmas vágás, szinte fröcsköl belőle a görögfehér vattacsomó. Mindent beterít, mint a hó.

Negyvenes nő méltatlanul ráncos ujjai körül kigomolygó füstcsík remegett miközben mustvörös ajkai közé emelte a parázsló csikket. Akkorát szívott belőle, hogy szinte az ujjait perzselte az izzó dohány.

– Mária! – szólongatta ezredszer is a nyomozó. – Legyen kedves, és figyeljen rám! Ön találta meg az apját?

– Annamari – krákogta a nő. Szívott volna egy újabb slukkot, de felemésztette már önmagát a cigaretta. A padlóra pöckölte, közel a vértócsa mellé.

– Parancsol?

– Szólítson Annamarinak.

A nyomozó egy pillanatra megzavarodott, a tollával vakargatta a tarkóját. A nő nem túl együttműködő. Szívesen tett volna egy-két kört, de ha csak a fél fordulatot is odébb lépett volna, megint látnia kell a pasast, akinek egy vállfával tépték fel a torkát. Egy drótdarab még most is kilógott a nyelőcsövéből.

– Itt az áll, hogy Ön Palai Mária.

– Nézze csak – mutatott a nő egy újabb koporsószöggel a férfi háta mögé.

A falon fekete keretben szélesen mosolygott egy nyolcéves forma kislány. Hiányzott az egyik metszőfoga, a szemei karikásak. Rosszul sikerült a retusálás, lila foltok bújtak meg kislány gallérjának árnyékában.

– Ez Ön? Bántalmazták gyerekként?

– Ő Anna volt – dőlt hátra a nő a fotelben. Vékony testét elnyelte az öreg bútordarab, amiben évtizedek óta nincs egy ép rúgó sem. – Apa ölte meg. Elterelte a figyelmét, pedig Anna ügyes lány volt. Mindenki azt hiszi, hogy én vagyok a képen, pedig ő a húgom. Mindenki el akarja felejteni, csak én ragaszkodom hozzá. Itt él bennem, a nevemben.

A nyomozó eltette a tollat, zsebre vágta a jegyzetfüzetét. Ledobott egy rongyos párnát a dohányzóasztalra, helyet foglalt rajta. A munkatársai összesúgtak, de nem törődött se velük, de holttesttel. A figyelme csak Annamari felé fordult.

– Mesélne nekem Anna haláláról?

A nő ötszőr pörgette meg remegő ujjaival az öngyújtó kovakövét mire a szikra tüzet csiholt. Szemeit körbefuttatta a szobában, mintha akkor vette volna észre, mi zajlik az otthonában. A tekintet tisztábbnak látszott miközben mesélni kezdett.

– Annával kalózosat játszunk, amikor apa hazaér…

/Szerző: Marosi Henrietta (Írókör 3.4)/

Elbocsátó üzenet

Eljöttem a Bazilikához, mert kellett ez a fene nagy gesztus magam felé. Ahol először
megcsókolt a téren. Mondjuk akkor pont nem esett, hanem egy májusi éjszaka volt, a céges
buli után. Most csak délután van, munkaidő után.
Mert hogy volt képe az asztalomra csempészni a levelet az ebédszünetemben. Ez se először
történt, egy ideig imádtam, hogy kézzel ír nekem leveleket. Spoiler: Mindig gyanús a pasi,
akinek túl szép a kézírása.
Még meg is címezte a szarházi: Elbocsátó szép üzenet. Olyan jól hangzik. Kár, hogy arról
eddig nem szólt, hogy a felesége, akitől annyira elhidegült, babát vár.
Nézem a kunkori betűket, ahogy folynak le a csíkos lapon. A papír kicsit nedves az esőtől.
Most jönne az a rész, hogy összetépkedem apró fecnikre a papírt és szétszórom a
pocsolyákba. Olyan jól megterveztem a fejemben. Olyan csodálatosan drámai pillanat lett
volna. Azzal nem számoltam, hogy a jobb kezemmel nem tudom elengedni az esernyőt, mert
a szél pillanatok alatt kitépné a kezemből. Próbáltam az állam alá szorítani, de esélytelen.
Még egy percnyi szerencsétlenkedés után dühösen galacsinná gyűröm a papírt. Még
szerencse, hogy ezen az undorító novemberi napon senki sincs errefelé, így nincsenek tanúim.
A papírgömböcöt egy erőteljes mozdulattal a földhöz vágom, de lévén, hogy papír, semmi
drámai nincs abban, ahogy a tócsában landol.

– Kedveském, megkérhetem, hogy ne szemeteljen?
Ez meg honnak jött? Felnézek. Egy öreg néni hunyorog rám a saját esernyője alól és
fensőbbségesen a galacsinomra mutat. Egy pillanatig mindketten az egyre jobban elázó papírt
nézzük. Valamit mormolok és két ujjal összecsippentve felveszem. Körülnézek, de persze a
hatalmas téren nincs szemetes. Biztos belezavarna a selfiekbe a látványuk.
Á, ott egy Starbucks. Beoldalgok és elegánsan a szemetesbe ejtem a szemetemet. Oké. Kezet
kellene mosni. Hol a vécé? Le kell menni a lépcsőn. Lemegyek. Kód kell a bejutáshoz.
Felmegyek. Veszek egy lattét, de otthagyom az egyik asztalon. Végre van kódom.
Kezet mosok és meglátom magam a tükörben. Fogok egy csomó kéztörlőt és besurranok az
egyik vécébe. Hallom, hogy pityeg az ajtónyitó kód, úgyhogy gyorsan ráfordítom a kulcsot.
Közben próbálom úgy ahogy letörölni az arcomról a sírástól szétkenődött sminkemet.

– Te láttad azt a panda csajt?

– Jaj, ne legyél már ilyen gonosz. Biztos most rúgták ki a munkahelyéről.

– Vagy most hívta anyukája, hogy kórházba került.

– Vagy elütötték a macskáját.

– Vagy elhagyta a pasija. Bár azzal valószínűleg jobban is járt, mint bármelyik másik opcióval.

/Szerző: Kern Ági (Írókör II. Hibrid Írókör)/

Gyermek, szerető, feleség

Pedig olyan szépen éltek Szentesi Évától

Ez volt az első könyv, amit olvastam az írótól. Amikor az egyik barátomnak meséltem a könyvről, valahogy úgy fogalmaztam, hogy olyan, mint egy lekváros vajas kenyér teával.

A kenyér roppanós, a lekvár édes, a tea forró.

Egyszerű, mégis le tud venni a lábamról és itt az “egyszerű” egyáltalán nem pejoratív, sőt. Csodálatos.

A könyv főszereplője, Mari fiam nem tökéletes, megvannak a maga strigulái, transzgenerációs örökségei, amikkel sok ember a maga háztáján szívesen takarózik.

Mari csupán él. Hibát-hibára halmoz, esendő, nem egyszerű a gyerekkora, de talán ez relatív, mert kinek-mi. Az első bepisiléstől eljutunk az első szexuális együttlétig, ami közel sem egetrengetően kielégítő, a felek nincsenek egy hullámhosszon és a lány sem jegyez fel hat orgazmust egymás után. A szerző lerántja a leplet a hálószobáról (vagy ahol épp megesik az aktus), hogy az együttlét lehet szar, a partner lehet figyelmetlen és a kielégülés nem mindig kölcsönös.

Látjuk Mari fiam-ot kócos gyerekként, tébolyult tiniként, szeretőként, feleségként, nőként, aki tanácstalan, aki karriert építene, aki szeretne, aki tanulna megbocsájtani vagy épp kiállni valakiért. A könyv években számol, érzésekben mér, és szembesíti az olvasót azzal, hogy

az élet valóságos és tele van hézagokkal, ahol ki lehet esni a körforgásból.

/Szerző: Domokos Dominika/

Egy-null oda

Baráti beszélgetések
Sally Rooney-tól.

Második könyvem volt, amit a szerzőtől olvastam. Nem tett rám akkora benyomást elsőre, mint a “Normális emberek”, de talán ez nem is róható fel neki.

Nem tudnám megmondani első blikkre, miért. Az tény, hogy sokkal inkább a cselekményszál az, ami engem meglepett a maga hétköznapi jellegével, azzal, hogy nem akart “nagyot” mutatni és ez szinte már szokatlan papírlapon, hisz oda menekülni jár az ember. Nem egy controllccontrollvét vár a mindennapokból.

tovább olvasnám

Égnek áll tőle a hajam!

Míg másnak a náthát, addig Papp Dóra ifjúsági írónak az aktuális könyvét kell kihevernie, ahogy ez a Rúnatánc c. regénye esetében is megesett vele.

Úgy mondja, minden egyes könyvének a megírása feléli az ember energia készleteit, mind a szerkesztési, mind a nyomdai előkészítés miatt.

„(…) a novemberben megjelent Rúnatánc aztán tényleg annyira húsbavágóan aktuális és akkora kísérlet volt, hogy jó pár hónap kellett, hogy kiveherjem. „

Ugyanis a szerzőt nem csak a fantáziája hajtotta, hanem szorította a határidő is, így egyáltalán nem nagy talány, hogy miben gyökerezik a kimerülés oka a folyamat végén. Az írónő tollából fakadó történetek páratlanul marnak az olvasók szívébe, gyanútkeltően magával ragadóak. Fennáll a gyanú, hogy folyamatosan peregnek a cselekményképek abban az írói agykoponyában.

„Párhuzamosan formálódik több történet bennem, egy idő után muszáj levázlatolnom belőlük pár dolgot, hogy ne vesszenek el az ötletek akkor sem, miközben van egy kiválasztott történet, amit mindig írok.”

A tapasztalatai már annyiban elővigyázatosságra intik, hogy nem kísérletezik párhuzamban két történetnek a kinevelésével, elkerülve így a kölcsönös hátráltatást.

A legtöbb, ha nem mindegyik olvasó gargalizál a kérdéssel, vajon azt a bizonyos irritáló karaktert melyik valós személy inspirálta… Az esetek többségében kihátrálnak a kérdés elől, de Dóra elárulta, előfordult már, hogy negatív emléket örökített meg. Esetenként pedig még színesített is rajtuk egy kicsit.

Amikor azzal a kijelentéssel találkozunk, hogy „Az vagy, amit megeszel.”, nem gondolunk bele annak helytállóságába. Ha írói berkekben gondolkodunk, az íróknak kutyakötelességük olvasni. Egymást. A másikat. Új műfajt. A sajátjukat.

„Írópalátáknak szoktam elsőként ezt a tanácsot adni: olvasás és írás nélkül nem igazán lehet fejlődni. És ha egy író terhesnek találja az olvasást, ha nincs meg benne eleve az igény az olvasásra, ott szerintem valami nem stimmel.

A szerző rettentően sok időt szán az irodalom befogadására, mint olvasó, a cikk végén pedig saját kedvenceit is megosztja velünk.

Félúton járunk a beszélgetésnek és szóbakerül az írók egy őszinte mumusa, a film adaptáció. Miért mumus? Mert kétélű fegyver és okosan kell tudni vele bánni.

Dóra szerint kell. Szükséges. Jó.

„Kevés mű van, aminél úgy igazán eltalálták. Most hirtelen A Gyűrűk Ura, a Sárkányok háza és az új Dűne film jut eszembe, ahol kellő alázattal nyúltak hozzá a forrásanyaghoz.”

Kettőt is tippelhetnénk, mitől áll égnek a haja, de megspórolva a felesleges köröket…az az utolsó oldal elolvasása-szindróma. Bár deklarálhatjuk, hogy minden olvasónak szíve joga, hogyan fogyasztja az adott könyvet, azonban az írónő kitér a cselekmény felépítésébe fektetett energiájára, a megfelelő adagolásra, a dramaturgia kipofozására.

Nem is értem, hogyan érthetik az utolsó oldalon leírtakat. Az csak annak fényében nyer értelmet, ha elolvasták az előtte lévő oldalakat is.

Hallva a történetekhez fűződő kapcsolatáról, a karakterekhez való kötődése megkérdőjelezhetetlen. Egytől-egyig kapnak egy kis sarkot a szívében a kedvenc szín, étel, zene szegmensek mellett. Például a Bolyongó és a Rúnatánc Szepes Norbijával lazán bevállalna egy tizenkét órás olaszországi utat a jó zenére és úton járós anekdotákra való tekintettel.

Ha a könyvek folytatása kerül napirendre, elegánsan válaszol és nem zárkózik el az elől, hogy a jövőben visszakanyarodjon egyes karakterekhez, lásd Rúnatánc. Ismét.

Amennyiben még emlékszel arra a kitérőre, hogy aki írni szeretne olvasson is, Papp Dóra a következő magyar szerzőket ajánlja erősen a figyelmünkbe Moskát Anita és Veres Attila személyében, külföldieknél pedig Neil Gaiman a legteteje, az abszolút követendő példa a számára. Ezen ajánlásait a kötelező olvasmányok felé is kiterjesztené, úgy véli sokkal előrébb lennénk az irodalom népszerűsítésében, ha több 21. században játszódó regénnyel találkoznának. Sokkal könnyebben tudnának azonosulni, onnantól kezdve pedig már csak egy lépés választja el attól, hogy magával ragadja az olvasás szeretete.

/Szerző: Domokos Dominika/